1. fejezet

       A falnak dőlve ültem. Néztem a mennyezetet. Forgattam a szemem, hogy ezek már megint hangoskodnak és nekem ezt tűrnöm kell. Veszekedtek. De nem ám normális dolgon, hanem azon, hogy ki legyen elől, meg hogy ki nem látszik, ki mozdul rosszul, ki lép másfelé. Kész katyvasz volt az új koreográfia. A középső fiú jól táncolt, mutatta volna a többieknek. A koreográfus elment egy kávéért. Ezért kaptak lehetőséget arra, hogy gyepálják egymást a hülyeségük miatt.

-          - Jongin, hiába próbálod őket tanítani, ha úgyse figyelnek. – sóhajtottam nagyot. De minek, ha nem látnak? Minek, ha nem hallanak?

Felkeltem a helyemről és felmásztam a mennyezetre, fejjel lefelé lógva figyeltem őket. Méregettem, hogy az én védencem egyfolytában röhög, és nem azt csinálja, amit kéne. Jó hogy ő áll mindig hátul, ha azért nem tanulja meg a táncot, mert totálisan nem figyel oda, mikor meg kéne tanulni. Megint nekikezdtek az ordibálásnak. Most már elegem volt. Kiszálltam a táncteremből, megkerestem a koreográfust, aki fásultan jött vissza a kávéautomatától, majd egy határozott mozdulattal beleszálltam. Kicsit furcsa volt, de ha ezt nem teszem meg, agyvérzést kapok. Benyitottam a táncterembe és egy óriásit ordítottam a koreográfus száján keresztül. Olyan jó érzés volt látni azt a hat elképedt arcot. Elégedettség töltött el. A többit a megszállt emberemre hagyva, kiszálltam belőle. Az megrázta magát utánam, nem értette, hogy jutott vissza ilyen hamar a terembe, de aztán észhez tért.

- Ha maradni akartok, ott ahol vagytok most, igenis együtt kell dolgoznotok. Ha nincs összhang, nincs fellépés, nincs sikítozás, nincs semmi. Ha nem csináljátok meg rendesen, akár mehettek is haza, örökre. Nem kell nekünk egy ilyen hasznavehetetlen banda. – mondta élesen a koreográfus.

A fiúk megilletődtek. Felfogták azt, amit mondtak nekik. Befejezték az egymás szekálását és beálltak a kezdő pozícióba, várva a további utasításokat. Az oktató és én egyszerre mosolyodtunk el. Így már mindjárt más.

              Hajnali 2-kor már mindegyikük hulla módjára terült el a terem közepén. Védencem le lett fárasztva. Csoda. Legalább a hazaúton csendben lesz. Összeszedték magukat, meghajoltak a koreográfusnak, és elmentek átöltözni.
A bejárati ajtónál elköszöntek egymástól egy „holnap találkozunk” álmos és fáradt mondattal, majd a védencem és egy másik tag elindultak az egyik irányba. Én mögöttük. Már beszélgetni se volt erejük. A metró, ahhoz képest, hogy hajnali 3 órát mutatott az elektronikus kijelző, mondhatni teli volt. Viszont az ottani emberek is annyira voltak aktívak, mint a védencem és a haverja. Semennyire.

- Na, majd holnap folytatása következik. Jó éjt, Kyungsoo. – ásította el magát a fiú és integetett, majd leszállt a következő megállónál.

Most már sokkal nyugodtabb környéken jártunk. Védencem, mint egy lajhár előttem lépkedett. Most kezdtem el sajnálni. Biztos, hogy ezt akartad? Te, szerencsétlen.
Ekkor hirtelen megállt, mintha meghallotta volna, hogy mit mondtam, én meg ugye nem láttam, hogy megállt, így átszálltam rajta. Ő nem érezhette meg, de nekem nem volt kellemes. Szembenéztem vele, majd forgattam a fejem balra-jobbra, hogy minek állt meg. Aztán rájöttem. Mármint ő rájött, hogy a mobiltöltőjét a központban hagyta. Én meg már megijedtem, hogy nem végzem jól a munkámat és nem vettem észre valamit.
Forgatta a szemét, szitkozódott párat, de tovább indult, én meg két szívbaj között utána. Mikor hazaértünk, ő gyorsan ledobta minden cuccát, felment az emeletre, lefürdött és más teendője nem lévén szétterült az ágyán. Mobilozni nem tudott, mert az lemerült a zenehallgatástól, a töltője meg ugye a központban maradt. Mondtam, hogy szerencsétlen vagy.  

            Lassan elaludt és elkezdett picit horkolni. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta. Néztem csak fáradt arcát és még most se értettem, hogy miért kell nekem pont erre a gyerekre vigyáznom. Sőt, nem csak rá, mert az egész bandáját a nyakamba varrták, mert ugye nincs elég őrangyal. Ugye, nincs?! Ahelyett, hogy valami egyszerű esetet kaptam volna, egy aranyos lányt, vagy fiút, aki szépen tanul, vagy nem, de tudok neki segíteni szerelmi ügyben, családi ügyben. Szépen, halkan, nyugodtan. De ez?! Ez a munka kész rémálom. Miért?! Miért pont egy idol növendék?! Ch.
A fiú elkezdett mocorogni. Az arca eltorzult, láttam szenved, biztosan rossz álma van a mai terror miatt, meg az általános stressz miatt is. Közelebb mentem hozzá, leguggoltam az ágyához és a homlokára tettem a kezem, elsöpörve vörösre festett haját. Erre a lépésemre a ráncok eltűntek az arcáról, megnyugodni látszott. Szép és nyugodt álmokat adtam neki. Így majd ki tudja valamennyire pihenni magát. Jobb is, hogy most nem a többiekkel van. Kimenőt kaptak egy hétig, hogy otthon lehetnek, a családjukkal. Látom, mennyire tudnak velük együtt lenni. Most még meg tudtam nyugtatni, eléggé ahhoz, hogy szépen elaludjon. Viszont mikor a többiekkel együtt lévő lakásban van, annyi erőm már nem marad, hogy ennyire nyugodt álomba „ringassam”. 6 ember után azért egy őrangyal is kifárad.

- Sokkal helyesebb vagy így, nyugodtan aludva. – mosolyodtam el.  – Jó éjt, Chanyeol.

Felálltam az ágytól, még csináltam pár kézmozdulatot, hogy a rossz közérzet ne jöjjön vissza, megnéztem a többi családtagot, a ház környékét, majd eltűntem.

A nevem Raerim, őrangyal vagyok és a védencem egy idol, Park Chanyeol. Meg az Exo. Ch. Ki adja a fizetésem? Na jó, azért nem kell ennyire tolongani.