2. fejezet

             Megint egy újabb nap. Felkelt korán, nyúzott arccal nézett a tükörbe és elkezdte mosni a fogait. Sokáig. Ezt tartotta szexepiljének, vagyis foglalkoznia kellett normálisan velük. Ő volt Teethrich, egyfelől, amit a rajongók aggattak rá. Szerintem nem ez volt a legszebb testrésze, hanem a füle, de ez személyes megfigyelés, aminek pedig nem szabad lennie. Már vagy három perce mosta a fogát, nézve magát a tükörben, hogy a kinyomott fogkrém lassan már nemhogy nem habzik, de el is fogy, majd végre befejezte. Megfésülködött, vágott pár grimaszt és vigyort a tükörbe, hogy ne hozzon szégyent saját imázsára, ha kilép az utcára, majd felöltözött és lement reggelizni.

- Jó reggelt anya!

- Jó reggelt drágám! Ma is későn jössz? – mondta édes hangon anyuka és odarakta a fia elé a reggelit.

- Nyem tudom anya. Lehet nem is jövök haza, hanem a koliban alszom. Nemsokára kijön az új számunk és arra kell gyakorolnunk. – Kezdetben habzsolta a reggeli rizst, de mire a mondata végére ért, már csak bárgyú fejjel nézte az ételt. 
- Mi a baj drágám?

- Mi van anya, ha észreveszik a hibáimat és nem fognak szeretni? Vagyis, ez nem lehet, csak… mi van, ha már nem fognak helyesnek meg aranyosnak tartani?

- Jaj, drágám. Ilyeneken ne gondolkodj! Megdolgozol azért, amit kiadsz és kiadtok a kezetek alól. Mindig lesztek irigyeitek, de többen lesznek azok, akik mindig is rajongani fognak utánatok. Efelől nincs kétségem!

               Hát ez meg mi? Siker utáni depresszió?  Hát ilyennek se láttam ezt a manót. Igen, elneveztem Manónak. Kb. akkor kaptam meg, amikor 16 éves lett. Elvileg nálunk, Őrangyaloknál az az egyik szabály, hogy egy adott időkorlát után cserélni kell. Nem lehet túlságosan személyeskedni az alannyal. Így hát megkaptam ezt a kis srácot 4 évvel ezelőtt lassan már. De most van először, hogy nem tűnik boldognak, hogy végre debütáltatták. Pedig milyen lelkes volt, amikor csatlakozott az ügynökséghez. Milyen lelkesen próbált, igaz volt olyan, hogy már nem bírta és kifakadt. Melyik trainee-nek nem volt ilyen pillanata. De akkor még volt oka a kiakadásra. Most már nem volt neki. Ezért nem értettem a viselkedését.

- Köszi, anya! – mosolygott anyukájára.

- Na, kérsz még? Legyen nekem erőd, meg úgyis olyan pipaszár vagy. Hogy lesz így nekem unokám? – Amikor ezt a mondatot meghallottam nekem a szemeim dülledtek ki, majd elkezdtem hihetetlenül szakadni a nevetéstől, viszont Chanyeol gyönyörűen félrenyelt és elkezdett fuldokolni.

- Anya, ilyeneket ne mondj! Nyugi, dolgozom rajta, de kicsit nehéz, ha megtiltják az embernek. 

- Áh, téged nem kell félteni! Ott van az a nagyon aranyos lány, tudod, Soomin, akivel együtt voltatok a bandátokban.

- Jól van anya, hagyjál már! A végén elkések.

Én csak jókat kacarásztam, de közben próbáltam a cuccait közelebb tenni, hogy tényleg ne késsen el. Megköszönte a reggelit, majd rohant is felvenni a cipőjét, majd ki a házból.
Az a Soomin tényleg aranyos lány, de amilyen gyakran találkoznak, szerencsétlenek. Meg a másik probléma, a fanok. Azok a fránya rajongók. Vannak nagyon diszkrétek is, de amikor múltkor Londonban voltak és szabályosan az arcukba nyomták a kameráikat, azt hittem felforr az agyvizem és kicsit be kellett vetnem az erőmet is, hogy ne legyen komolyabb probléma. De, hogy akkor milyen mérges voltam. Amire szintén nem lenne jogom. Megint. Ez a srác a sírba visz, mármint, izé. Nem tudok meghalni, de akkor is. Ez irónia volt.

Szóval nem könnyű a kölyök élete. De megpróbálom az összes tőlem telhetőt, hogy megvédjem minden bajtól. Néha magamtól is. Amikor legszívesebben fejbe csapnám.

Mire ezek végigmentek a fejemben, védencem már a metróállomáson állt és várta a metrót. Bosszankodott, hogy nem tud zenét hallgatni, de hát ez van. A baseball sapkáját erősen a szemébe húzva utazott, én előtte álltam, majd mikor felszabadult a hely mellette, voltam olyan kényelmes és leültem. Ő teljesen máshol járt, fogalmam sincs hol, de nem figyelte a megállókat. Már csak egy megálló kellett az övéhez, de ő semmi jelét nem mutatta, hogy felállna. Így hát megint nekem kellett intézkednem. Óvatosan megkocogtattam a fejét, amire hirtelen felkapta azt és ráeszmélt, hogy igenis szállni kéne. Olyan kis szerencsétlen. De mi van velem? Ma már másodjára szánom meg. Nem igaz már.
Leszálltunk, bementük a központba szépen kikerülve a rajongókat a segítségemmel, majd megint ugyanaz lement, mint tegnap. Próba és próba és próba. De most nem ordítoztak annyit egymással, viszont Chanyeol sem volt egy annyira boldog állapotban, mint szokott. Baekhyun barátja oda is ment hozzá megkérdezni, hogy mi a baja, de ő csak elővette a lehengerlő mosolyát és csak azt válaszolta, hogy semmi.  Én tudtam mi a baja. De nem segíthettem rajta. Ezen nem. Meg tudom védeni a külső hatásoktól, tudok neki adni nyugodt álmokat, de nem tudom a gondolatait irányítani, az életét irányítani. Ez tilos. Minthogy az is, hogy a védencünkbe beleszálljunk. Tegnap meg tudtam tenni a tanárral, mert vele lehet, de azt nem csinálhatom meg, hogy beleszállok Chanyeolba és elmondom Baekhyunnak, hogy „figyu már depressziós vagyok és az egóm, ahhoz képest, hogy nem kéne, lefelé száguld a lejtőn”. Megtettem volna, de nem lehet. Így csak várni tudtam, hogy majdcsak elmúlik.

                    Megint este lett és megint hajnal, mikor befejezték a gyakorlást. Összeszedték a cókmókjaikat és elindultak haza. Chanyeol meggondolta magát és mégiscsak haza szerettet volna menni. Holnap szombat, szabad nap. Inkább most otthon lenne.

- Majd írjátok meg neten, ha valamit kitaláltatok, vagy változtattok, most inkább hazamennék. Csőváz!

A többiek csak legyintettek egyet, Baekhyun pedig furcsán nézett barátja után, de ő se ment oda hozzá. Jobbnak látta most nem piszkálni.

A vöröske bedugta a fülébe a fülhallgatót, mert megtalálta a töltőjét és egész nap a mobilját töltötte, hogy jó legyen, és megindult haza. De most nem azon az útvonalon ment, mint eddig. Innen is tudtam, hogy nem stimmel lelkileg valami. Ez az útvonal buszos volt és többet kellet sétálni. Akkor ment erre utoljára, amikor azt hitte, hogy nem fogják debütáltatni, már 3 év után se. Meg akkor, amikor az egyik lány nemet mondott neki, amit egyébként nem értettem, de hagyjuk rá. Meg persze akkor is erre jött, mikor megtudta…. ezt most nekem miért kell felsorolnom? Nem fogok diplomázni az életéből. Még csak nem is táplálok iránta semmilyen érzelmet, nem mintha tudnék. De megint úgy megsajnáltam. Rossz volt így látni. Lehorgasztott fejjel.

Sétáltunk csendben, ő egyedül, de én vele. Hallgatta a zenét, én meg mellette trappoltam. Jött egy útkereszteződés, majd ez a gyerek szét se nézve lelépett a zebrára. A lámpa nem működött valami oknál fogva, Chanyeol meg hangosan bömböltette a zenét. Én csak mentem utána, de gyanússá vált jobb oldalról egy erős fény. Egy kocsi. Na ne, ez nem hallott még lakott övezetről? Chanyeol csak baktatott át a zebrán, komótosan, nem ám normális tempóban, ez a kocsi meg csak jött, egyre gyorsabban, nem akart megállni, nem is látta, hogy egyáltalán valaki megy át a zebrán. Valamit tennem kell. Azonnal, vagy elcsapja az autó. Jézusom mit csináljak?! Ha meglököm az nem lesz elég, hogy kitérjen….MIT CSINÁLJAK?

Az autó csak jött, a fényszóró erejét már Chanyeol is észrevette a szeme sarkából és már fordult értetlen fejjel és hunyorgó szemmel a fényforrás után, de nem fogta fel, hogy onnan el kéne húzni azonnal.

Nem tudtam mást csinálni. Beleszálltam. Amilyen erősen csak lehetett rántottam egyet a lábán és így el tudtam kerülni, hogy széttrancsírozva heverjen a kövezeten. Ez így elmondva lassúnak tűnik, de ez pár másodperc alatt zajlott le. A kocsi a fiú háta mögött süvítve haladt el, majd még dudált egy hosszasat, de nem állt meg. Chanyeol a megilletődéstől és a hirtelen rántástól a földre esett, a térdére. A mobilját kiejtette a kezéből és csak az asztfalra bámult. Én amilyen gyorsan csak tudtam kiszálltam belőle. A háta mögött álltam, szaporán prüszkölve és teljesen lefagyva.

- Ez meg… mi volt? – súgta maga elé Chanyeol. – Mintha valaki megrántott volna. - dörmögte.

Ezt kimondva elkezdte kapkodni a fejét és keresni, hogy ki az, aki megmentette, de nem láthatott senkit. Ő is szaporán vette a levegőt és csak úgy fel-le emelkedett a háta.

Én még mindig mögötte álltam, sokkolva. Ugyanis megértettem miért tilos beleszállni a védencünkbe.

Chanyeol, mivel nem talált senkit a sarkára ült és csak bámult a messziségbe, a kezét a szívére téve. Én ugyanígy álltam mögötte.

Az összes érzelem és gondolat, ami ebbe a fiúba volt, bennem volt. Olyan szinten éreztem Chanyeolt, mint még eddig soha élő emberi lényt.

Ezt nagyon nem szabadott volna. De csak így menthettem meg.