4. fejezet

Felkelt a nap, baj is lett volna, ha nem. Ma elkezdődött az a része a hétnek, hogy visszamegyünk-a-koliba-hülyülünk-a-többiekkel-majd-kezdődik-a-hét. Vagyis vasárnap volt. Vásár nap. Vásárra viszem a bőrömet lassan. Az, hogy a múltkor Chanyeol furcsa mód homályosan látott, mikor előtte voltam, rendesen rám ijesztett. Ezért próbáltam egyrészt mindig mögötte maradni, vagy nem közelbe, másrészt rájönni, hogy nem fog-e tovább fajulni ez a dolog.
Na, jó, nem köntörfalazok, a frász kerülgetett és már olyanokon gondolkodtam, hogy utánam küldenek egy fejest, száműznek, vagy elveszik… elveszik tőlem Őt. Várjunk! Ez nekem miért lenne baj? Áj, ez a hülye érzés még mindig bennem van. Mikor múlik már el?!

Chanyeol megérkezett a közös házukba, nem éppen felhőtlenül, mert páran észrevették az odavezető úton, de különösebb baj nem volt. Nem kopogott az ajtón, hanem óvatosan kinyitotta és besompolygott rajta.  Na, kezdi. Meg akarta tréfálni a többieket. Hallotta, hogy Kyungsoo a konyhában van, a többieket pedig kileste, hogy a kanapén tévét néznek. Leguggolt és úgy próbált eliszkolni a konyhai pult előtt, hogy Kyungsoo ne lássa. Úgy mozgott, mint valami gnóm. Kiült az arcára egy gonosz, elvetemült mosoly és amint a kanapé mögé ért azonnal felugrott, a többiek felé hajolt és akkorát ordított, kinyújtott nyelvvel, hogy a többiek lányosan felsikítottak. Sehun a karfára dőlt, Baekhyun leesett, Junmyun eldobta a távirányítót, Jongin, meg kicsit megugrott, ami pont úgy sikeredett, hogy állba kapta vele csínytevőnket. A jelenet nagyon vicces volt, úgyhogy szakadtam a nevetéstől.

- Ez fájt! – fogta a fiú az állát. Megérdemelted.
- Hogy lehetsz ilyen hülye?! – mosolygott Baekhyun.
- Hatásos belépő. De akkor is hülye vagy. – Sehun arcáról lemosódott a mosoly, de amint látta, hogy Jongin is mennyire fogja a fejét, újra jobb kedve lett.
- Na, mit néztetek? Kyungsoo, mi az ebéd? Vagy uzsonna? Vagy bármi?
- Nem vagyok az anyád, gyere ide és csinálj magadnak valamit. – jött ki a konyhapult mögül Kyungsoo egy hatalmas szendviccsel a kezében.
- De ne már! Én is éhes vagyok, meg béna is, az meg túl jól néz ki. – bökött Chanyeol a fiú tányérjára.
- Nehogy bedőlj neki. – Utasította a távirányítót kereső Junmyun.
- Áh, gonoszak vagytok. Na jó! Akkor ki kér rajtam kívül? Én legalább rendes vagyok és csinálok másnak is. – nyújtotta ki a nyelvét Manó a szendvicset-birtokló-szakácsra.
- Én kérek! De megyek segíteni. – állt fel Baekhyun a kanapéról.
- Ha ettetek, utána közlöm a jövő hetet. – Junmyun megtalálta a távirányítót és Sehunnal csatát vívtak, hogy kinél legyen.

- Úgyis akartam veled beszélni. Mi volt veled a múltkor? – kérdezte Baekhyun barátjától, miközben újra előszedte a dolgokat a szendvicshez, amit Kyungsoo puszta „kedvességből” visszapakolt.
- Jah, semmi különös, csak… áh, apró depresszió meg rosszkedv, de semmi baj nincs nyugi. Hallod el se hiszed majd, hogy mi történt velem aznap.  Igazából pont ezért nem is akartam elmondani. – húzta Baekhyun agyát.
- Na, bögd már ki!
- Megyek haza teljesen kómásan és mennék át a zebrán, mire látom, hogy a sötétben jön egy őrült a fostalicskájával, tervezve, hogy matricát csinál belőlem, de … de tényleg ne nézz hülyének, de valami elrántott és nem maradtam ott. Nagyon furcsa volt. – amint befejezte a mondókáját közben hevesen magyarázva a kezével és tiszta beleéléssel, Baekhyun és én versenyezhettünk is volna a „ki van jobban meglepődve” mimikaversenyen.
- Te most hülyéskedsz? Nem te léptél el, mert megijedtél?
- Nem, biztos, hogy nem. – közben bekapott egy retekszeletet. – Tudod, hogy én imádom az ilyen természetfeletti izéket, meg hogy minden okkal történik, de ez tényleg fura volt. Olyan, volt, mintha… - láttam az arcán, hogy jól megrágja azt, amit mondani akar. – Mintha valaki belém szállt volna és úgy mozgatott volna előre.
- Hm. Lehet egy szellem volt, vagy valami jó lélek. Volt a közelben szentély? Vagy várj, lehet elkapott egy léleklopó*. Hajaj, akkor azonnal hívjunk egy sámánt*. – kezdett el mosolygásból nevetni Baekhyun.
- Kac-kac. Nem hiszed el, mi? Lehet, hogy még most is itt van, és épp feléd hadonászik egy késsel, vagy mivel. – rázta meg vörös üstökét Chanyeol és bekapott még egy retket.
- Nem hiszem, azt érezném. – illusztrálta kézhullámzással a másik fiú. – Te pedig, ha eszel még egyet, nem marad a szendvicsedbe.
- Na, bumm. Egy helyre megy, nem? Na skacok, ki kér még? – ordított ki a kanapéra.
- Nem, köszi. De inni hozhatnál. – mondta unottan Sehun.
- Hihetetlen vagy Chanyeol. Éreztél is valamit, vagy csak beképzelted magadnak? De ilyen nem létezik. – rázta a fejét Baekhyun.
- Komolyan, ha mondom. Na, mindegy. Menjünk enni. Beviszed az enyémet is? Viszem az innivalót.

Majd bementek a kanapéhoz, Baekhyun visszaült a helyére, mindenki megkapta az italát, Chanyeol meg leült törökülésben a tv és a kanapé közti kis asztalhoz, majd elkezdte majszolni a szendvicsét. Ne akarjátok tudni, hogy ez alatt a beszélgetés alatt én mit csináltam. Nem, nem lóbáltam kést, se semmit Baekhyun felé. Az egyik percben kidülledtek a szemeim, másikban nevettem együtt Baekhyunnal, aztán Chanyeol monológja közbe pedig vertem a fejem a falba, körbe-körbe lebegtem és szitkozódtam, majd mikor kimondta, hogy úgy érezte, mintha belé szállt volna valami, megdermedten álltam és az államat a 4 emelettel lentebb lévő portás bácsi kisasztalán lehetett volna keresni. 
Amint leültek, én mögöttük elkezdtem toporzékolni, sikítozni, ordibálni, forogni, tépni a hajam, stb. MI AZ HOGY ÉREZTED?! MI AZ HOGY ÉSZREVETTED?! Nem, ilyen nincs. Hogy lehetek én is ilyen szerencsétlen?! KI FOGNAK NYÍRNI!
Aztán a felismerés belehasított a fejembe. CHRIS*! CHRIS! SEGÍTS!!! ÁÁÁÁÁÁ!!! Néztem felfelé és vártam a megváltást. Chris az én „bátyám” volt, mindig segített nekem, ő is tanított be, mikor még nagyon fiatal voltam. Csak benne bízhattam. De benne tényleg.  DE MOST MIÉRT NEM JÖN?! Elvileg nincsen most páciense, teljesen tökéletesen ráérne! CHRIS!!! Semmi.
Felhevülten, széttépett hajjal és idegesen járkáltam egész nap, míg a fiúk megbeszélték a jövő heti fellépéseket, rendezvényeket, hibákat, amire figyelni kellene legközelebb. Közösen kiröhögték Junmyunt, hogy a múltkor elrontotta a lépést, megbeszélték, hogy Jongin jobban vigyázzon a színpadi játékával és a hátával. De én csak sikítoztam, mérgelődtem, könyörögtem Chrisnek, hogy jöjjön, de semmi. Majd feladtam. Felrepültem a mennyezetre és ott maradtam, hogy véletlenül se kelljen Chanyeol közelébe lennem. Akkor hát ő is érzett engem, én is őt. Kész a baj. Nem mehettem el innen, mert én voltam az ügyeletes őrangyala mindegyikőjüknek. Bármikor jöhet egy árny és csinálhat valami nem ajánlatos dolgot, úgyhogy muszáj volt maradni. Én meg vagyok olyan hihetetlenül szerencsétlen, hogy simán megtörténne ez, sőt még úgy is, hogy itt vagyok.

Lefekvéshez készültek, egy párnacsatát is ki akart erőszakolni Chanyeol, de látva Jongin és Sehun rezzenéstelen nem-vagyunk-kisgyerekek arcát, feladta. De amint beléptek a saját szobájukba Baekhyunnal, azonnal megdobta a fiút, az meg belement a játékba. Ezzel el is voltak éjfélig, majd Junmyun ideges-álmos fejjel berontott a szobába és közölte, hogy most már elég. Mindkettő „gyerekről” lehervadt a mosoly, majd miután a „nagypapa” távozott, folytatták.

- Hogy hallja ezt meg? Nem rossz a hallása ilyen korban? – poénkodott Chanyeol.
- EZT IS HALLOTTAM! – ordított vissza Junmyun, majd a két szobában maradt fiú elkezdett dőlni a nevetéstől.

Lassan elfáradtak és lefeküdtek aludni. Bár Chanyeol nem maradt sokáig a szobában, mert Baekhyun már megint feltekerte a fűtést meg elkezdett álmában beszélni. Így hát a manó önkéntes száműzetésbe vitte magát a kanapéra. Holdkóros fejjel levágta magát a bútorra, szétvetette minden tagját, forgott párat, majd elaludt.

Így estére, hogy lecsillapodott minden, túlestem a pánikrohamon és a sírógörcsön én is megnyugodtam. Odalépdeltem óvatosan Chanyeolhoz, majd elkezdtem integetni alvó arca előtt kétségbe esett fejjel. Szerencsére semmi. Közelebb úsztam hozzá és elkezdtem birizgálni a haját.  Semmi. Vettem egy hatalmas levegőt. Oké. Ez csak ideiglenes volt. Elmúlt. Bár nekem is lehetne eszem, hogy nem alvás közben nézem ezt meg. De mindegy. Ránéztem csípőre tett kézzel és fújtattam párat. A sírba viszel, pedig nem is tudok meghalni.

Megint elfogott az az érzés, mint a múltkor este. Megint az arcát fürkésztem. Leguggoltam hozzá és csak néztem. Megint. Majd, nem tudom honnan vett bátorsággal, először darabosan mozogva, de szép lassan hozzáértem az arcához. Mikor egy bökésnél, félig behunyt szemmel rájöttem, hogy nem érzi, megnyugodtam és tenyerembe zártam az arcát. Nem éreztem semmit, csak ott volt a kezem és elkezdtem simogatni. Nem tudom, miért, de ez megnyugtatott. Viszont hirtelen Chanyeol keze lendült és pofon csapta magát. Pont ott, ahol az előbb az én kezem volt. A szemem olyan nagy lett, mikor Kyungsoo szokott meglepődni, majd elfogott a nevetés. Annyira le voltam fáradva, hogy fel se fogtam, hogy talán azért csapta meg magát, mert még mindig érzett.
A fiú csámcsogott párat, majd befordult a kanapé háta felé és aludt tovább. De azért hallottam tőle még agy apró „au”-t. Mielőtt felálltam volna, még beletúrtam láthatatlanul a hajába, ami persze nem mozdult.

- Szóval ez lenne a probléma, ami miatt ennyire kétségbe voltál esve? – szólalt meg a hátam mögül egy mély, de nyugodt hang.
- Késtél. – fordultam kicsit hátra, mert teljesen tisztába voltam azzal, hogy ki áll mögöttem.
- Bocsi, dolgom volt. Na, pontosan mi is a baj? A védenced pofozgatja magát? – azért megállt a szívverésem is (átvitt értelemben), hogy rájött, mi a baj, de szerencsére nem. 
- Nem, nem az a baj. Igazából elbizonytalanodtam. Csak annyi lenne a kérésem, hogy egy ideig helyettesíts engem ennél a fiúnál. Nem akarom egyedül hagyni, de most én se vagyok alkalmas az őrangyalságára. – ezt tiszta drámai hangon, ázott kutyus szemmel mondtam neki.
- Nem hatsz meg. 199 évnyi őrangyalság alatt ez az első, hogy egy kisfiú miatt kérsz segítséget.
- Aj, nem igaz. – fújtam fel magam, mert nem jött össze a szép-szemmel-nézek-és-megpuhulsz. – Tudod jól, hogy nem az ő korosztálya az én korosztályom. Eddig vagy aranyos kisfiúkat kaptam, vagy öreg papókákat. Nem is értettem, amikor kiosztottátok őt rám.
- Te voltál szabad, neki meg… tudod. – nézett rám jelentőségteljesen Chris.
- Tudom, tudom. Árny lett az előző angyala. Nekem meg pont akkor halt meg a védencem kint a kertben gyomlálva a rizst. Tudom. De…
- Nincs de. Itt maradok melletted, de nem veszem át. Segítek, de csak ha muszáj. Bár nem túl sok értelmét látom.
- Köszönöm! Esetleg nem tudod elintézni, hogy Muntae-t lecseréljék? Nem akarok vele lenni, ha a drága kisfiam, meg az aranyos barátnője összejön.
- Ezt a múltkor is kérted, és nem. Ez a szabály. – Mondta Chris, apró mosollyal a száján, mert ezt már megszokta tőlem, hogy ilyen hebehurgya vagyok. Fújtattam megint, majd Chrisről Chanyeolra tévedt a szemem.

Bocsáss meg, de sajnos nem szabad, hogy megláss vagy akár érezd is, hogy vagyok neked.

* léleklopó-sámán: A koreai vallások közül számottevő a sámánizmus, alapját képezve a többi vallásnak, ami napjainkban megtalálható az országban. A léleklopó az a démon, ami ellophatja az ember lelkét, amit pedig a sámánnak rituális módon vissza kell hozni. (röviden, könyvet, most nem adok hozzá :D)
*Chris: Nem Kris, direkt így van írva. Tudom, viccesebb lenne, ha Kris lenne, de nem szeretném csak a K-ra leszűkíteni az irományomat. :)