6. fejezet

Azon kaptam magam, hogy még mindig Chanyeol mellett vagyok, de most már törökülésben ültem, és figyeltem, ahogy egyenletesen szuszog. Csak néztem, öklömmel kitámasztva fejemet, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Aztán hirtelen feleszméltem.

Nekem jelentést kéne adni! Azért szoktam elmenni este, mikor lefekszik, mert az őrangyalok dolga nem csak az, hogy vigyázunk a védencünkre a nap huszonnégy órájában, hanem hivatalosan le is adjuk a jelentést a Nagyfőnöknek. Hát én ezt most szépen elfelejtettem.

Gyorsan kikémleltem az égre és láttam, hogy a nap már kel fel, majd ránéztem Chanyeol mobiljára: erősen közeledett az ébresztő ideje is. Na, most aztán bajban vagyok. Még sose hagytam ki jelentést, és itt nincs olyan, hogy majd másnap bepótolom. Visszanéztem a védencemre és a másik ágyon alvó Baekhyunra. Kibírjátok azt a tíz percet, ugye? Gyorsan összekaptam magam lelkileg, aztán kilibbentem a házból.

Bumm… – nekiverődött egy hát a falnak. Bumm – egy ököl csapódott egy arcnak.

- Baekhyun állj le, mi a fészkes fene bajod van?!

- Te vagy a bajom, te kis görcs!

Atya úristen! MIT TETTEM?! Vagyis MIT NEM TETTEM?! Mire visszaértem, Chanyeol és Baekhyun egymást gyepálták a nappaliban. Igen, már nem is a saját szobájukban voltak, hanem már a nappaliban, ami mostanra kész csatatérré változott. Az asztal lába kitörve, az újságok szanaszéjjel.

- HALLOD BAEK….. – Chanyeol nem tudta befejezni a mondatot, mert megint kapott egy balhorgot a barátjától, mire felszakadt a szája. HÉJ, NA MOSTMÁR AZTÁN ELÉG LEGYEN! Legyél a barátja, vagy ne, de ne verd szét a védencem! Mi a… És akkor megláttam.

A fiúk most a földön hemperegtek egymáson, mind a kettő zihált. Chanyeol egyszerűen nem ütött vissza, nem tudott, nem mert, nem tudom, de csak védekezett. Ezzel szemben Baekhyun püfölte, ahol érte. A hasába vert egy erőset ököllel, a haját húzta, harapott, ütött. Majd Chanyeol került felülre, lefogta barátja kezét, amennyire tellett tőle, az izmai rendesen kirajzolódtak mind két karján. Hogy a fiú ne mozogjon annyira, és végre leállítsa, csípőjével is nyomta a földhöz, de Baekhyun – ki tudja honnan szerzett erővel rángatózott alatta, hogy engedje el. Chanyeol szája vérzett és a haja is csapzott volt, Baekhyun szeme pedig vérben úszott a dühtől. Hirtelen elveszett a vörös hajú ereje és Baekhyun lelökte magáról. Megfogta Chanyeolt a pizsamája nyakájánál és piszok nagy erővel felrántva a földről, nekivágta a falnak megint.

- ELÉG LEGYEN! MÁSSZ KI BELŐLE TE SZÖRNYETEG! – ordítottam, de semmire se mentem vele és ezt magam is igazán tudhattam volna. Baekhyunt megszállta egy árny. De, hogy mi okból és miért pont Chanyeolt kezdte el püfölni az újdonsült testével, fel nem tudtam fogni.

- Ch, no lám, már az őrangyalod is sír utánad – szűrte a fogai között Baekhyun, amely mondatán én is és Chanyeol is nagyot néztünk.

Na jó, ebből most lett elegem. Odarohantam Baekhyunhoz, mert eddig nem nagyon sikerült közel kerülnöm hozzá. Az árny észrevett engem és bármilyen úton-módon akartam hozzáérni a testéhez, vagyis Baekhyunhoz, nem engedte. Baekhyun felémhajította Chanyeolt, így én kénytelen voltam elugrani a közelükből.

Aztán leesett. Nem fogsz te olyan könnyen eltűnni innen, ugye? Na majd meglátjuk. Odaszálltam gyorsan Chanyeolhoz, belesúgtam a fülébe, hogy „bocsáss meg”, és beleszálltam – már megint. Amint éreztem az erejét, hogy mozgósítani tudom, megindultam az árny-Baekhyun felé.

-          Ezt azért nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedsz.

-          Fogd be, és azonnal szállj ki belőle! – hallottam meg Chanyeol mély hangját a saját mondatomat kimondani.

-          Majd olyan könnyen adom! – azzal lendült is volna már az ökle, ha nem térek ki előle, és nem adok neki egy hasba ütést, amitől összeroskad.

Amint láttam, hogy nem figyel rám, azon nyomban kiszálltam Chanyeolból, megfogtam Baekhyun homlokát és egy nagyot ütöttem rá, miközben mormoltam pár jó és hasznos húzz-a-fenébe-hülye-árny ráolvasást. Az árny sikeresen kiszállt, de még volt vele dolgom. Baekhyun összeesett és ájultan feküdt a nappali közepén, Chanyeol pedig most tápászkodott fel a miattam ért sokkból. Közben az árny menekülni próbált, de megfogtam, magam felé húztam és beleütöttem a már fénylő kezem a hasába. Ő maga hirtelen megfagyott, rám nézett rémülten, és mikor rádöbbent, hogy nincs tovább, elkezdett fültépően sikítani. Azt hittem, ott süketülök meg, de bírnom kellett, míg a fény, amit belé tápláltam, el nem érte a kívánt hatást, vagyis eltűnteti – felszabadítja – a lelket. A fényem elterjedt benne, a sikítás pedig egyszer csak abbamaradt. Az árny, ami megszállta Baekhyunt, már a múlté volt. De az, hogy én mekkora egy idióta barom vagyok, az a puszta és idegtépő jelen volt. Ugyanis mielőtt elindultam jelentést tenni, elfelejtettem felhúzni a védőburkokat. Igen. Egyszerűen zseni vagyok, ugye? Egy idióta, hihetetlen, szétszórt, balfék őrangyal. Soha, de soha, de még akkor se történt velem ilyen és ez ma már a második.

Chanyeol törölte a vérző száját, majd mikor észrevette Baekhyun mozdulatlan testét heverni a nappali közepén, azonnal odaszaladt hozzá. Lélegzett. Hála az égnek. Én is hatalmasat sóhajtottam, mikor láttam, hogy magához tér és azt se tudja, hogy hol van.  Az egészben az volt a legszebb, hogy a többiek már csak a csetepaté vége főcímére értek ki a szobájukból. Baekhyun éppen akkor ült fel, de nem nagyon tudta tartani magát, azonnal visszacsuklott Chanyeol kezeibe.

- Nagy… nagy láza van. Basszus, ne csak álljatok ott, hanem segítsetek! – mondta kissé ingerülten a fiú, a többiek pedig észbe kaptak és felsegítették a félig ébren lévő Baekhunt és a félholtra vert Chanyeolt.

- Hagyjatok, én megvagyok. Vele foglalkozzatok! – utasította Kyungsoot és Sehunt Chanyeol, így a fiúk bevitték Baekhyunt a szobájába, de aztán rájöttek, hogy az ő borogatásuk nem lesz itt elég, így felhívták a menedzsert, aki nem repesett a hírért, mert aznap még fellépésük is lett volna. Baekhyun-t elvitték kocsival, Chanyeol pedig azt mondta, hogy ő itthon marad és kiápolja magát. Jongin maradni akart vele, de a fiú szabályosan kiparancsolta a lakásból.

Egyedül maradtunk. Ő a kis vérző szájával és a sok kék-zöld foltjával, én meg a már megint felkavarodott lényemmel. Baekhyunnal kellett volna mennem, de ez a barom inkább itthon maradt, és a fő védencemet nem hagyhattam magára egy mellékesért. Igen, ilyenkor jól jönne a többi őrangyal. Ha kiápoltam és lenyugtattam őt, akkor majd szépen megyünk a többiek után.

Chanyeol bement a mosdóba, hogy lemossa a szájáról a vért. Próbáltam olyan óvatosan közelebb menni hozzá, amennyire csak lehetett, de amint a kezemet a homlokára akartam volna tenni, akkorát csapott a mosdókagylóra, hogy szabályosan megijedtem. Honnan van ennyi ereje? Igaz, ezt már akkor is éreztem, amikor beleszálltam, de most kívülről is láttam. Beleszálltam, jesszus, megint. NEMÁR! De ez is szükséges volt. Megint, már megint… Nem lehetek ennyire szerencsétlen!

Chanyeol belenézett azzal a fájdalmas tekintetével a tükörbe és mozdult volna, hogy kinyissa a csapot, de hirtelen az oldalához kapott. Fájt neki ott, ahol Baekhyun nemrégiben gyomorszájon kapta. Szívta a száját, elengedte a hasát, mert a másik kezével tartania is kellett magát, és megnyitotta a csapot. A hideg víz csak jött és jött, Chanyeol pedig lehajolt, hogy vizet merjen a markába. Mikor megint felnézett, a víz kifolyt szájából és kezéből is, és csak bámult a tükörbe hatalmasra nyílt szemekkel. Hirtelen nem tudtam, mi baja van. Jézusom, valahol nagyon fáj? Ugye nincs belső sérülésed, mert akkor én is megverlek.

Erre olyat tett, amire végképp nem számítottam a nap során, pedig már hozzászokhattam volna, hogy semmi sem úgy megy, ahogy kéne.

- ÁÁÁ!!! - Chanyeol egy hatalmas ordítással elesett a kövezeten és a hátával nekivetődött a csempének. Az esésbe belesajdult ám a sebesülése, de még így is, összehúzott szemmel is egy valamit nézett.

- Chanyeol, az istenért, mi van? – mondtam neki, nem mintha számítottam volna rá, hogy egyáltalán meghallja. Viszont erre még jobban kidülledt a szeme.

- ÁÁÁÁ, NE GYERE KÖZELEBB!

- Te… Na várj, te most miért ordítozol és mutatsz….. – az én szemeim is elkerekedtek. – Rám… – súgtam magam elé teljesen feleslegesen.

- ÁÁÁÁ! – sikítottam és estem hátra én is, ahogy az előbb ő.

- ÁÁÁÁ! – most ő jött a sorban és még mindig rám mutatott.

- KJÁÁÁÁ! – Megint én sikítottam, mert nem tudtam elhinni, hogy lát. Majd erőt vettem magamon, mielőtt még újra belekezdtünk volna a sikító szimfóniába.

- VÁRJ! NE SIKÍTS! Te most miért is kiáltasz?

- MIÉRT? MIÉRT?! EGY SZELLEM VAN ELŐTTEM, SZERINTED?!

- Hogy szellem? SZELLEM? ÁÁÁÁ! – sikítottam megint, mert nem akartam elhinni, amit mond.

- HÉ! KISZAKAD A DOBHÁRTYÁM! – fogta be a fülét és megint összehúzott szemekkel nézett rám. – TE MIÉRT SIKÍTASZ?! NEKEM VAN CSAK RÁ OKOM!

- NEM, NEKED NINCS! NEM KÉNE LÁTNOD! HALLOD! – erre a mondatra elképedt és nem ordított tovább. Csak nézett rám azzal az ijedt kiskutya nézésével, miközben a szája még mindig vérzett.

Így ültünk vagy tizenöt percet, egymással farkasszemet nézve. Egyikőnk se mozdult. Ő nem mert, én meg nem tudtam.  Végül ő törte meg a csendet.

- Te… te mi vagy? Vagy csak képzelődöm? Jól beverhettem a fejem Baeki ütése miatt. – Megfogta a fejét, de közben nem vette le a szemét rólam. Képzelődik? Ez jó!

- Igen, igen, ezt csak képzeled! Meg se történt! Én sem létezem, csak a fejedben! Kitaláltál engem! – És én ennél hülyébb szöveget nem tudtam volna kitalálni?

Erre Chanyeol csak felhúzta az egyik szemöldökét és furcsán méregetett.

- Ha én találtalak ki, lehetnél kicsit szexisebb is.

Na ez a beszólásod… Huh… Nagyon kicsi választ el attól, hogy pofán vágjalak én is, Park Chanyeol.

- Höh, mi van? Nem érdekes. Most látsz – és elkezdtem idióta kézmozdulatokkal imitálni azt, amit a tévében szoktak csinálni az ilyen áljósok. – Most nem! – azzal behunytam a szemem. Mi a francnak hunyom be én a szemem?!

- Még mindig látlak – mondta Chanyeol.

- Francba! MOST NEM LÁTSZ! – azzal besuhantam a nappaliba, remélve, hogy nem jön utánam. Nem mehettem messzi, mert nem hagyhattam egyedül megint.

EZ AZ IDIÓTA LÁT!