17. fejezet

Mind a ketten csak néztük az eget, viszont én tudtam, mit nézek, Chanyeol pedig csak próbálta volna megkeresni azt, amit én láttam, persze sikertelenül. Vett egy nagy levegőt és rám nézett kérdőn, hogy mégis meddig fogunk itt tétlenül állni.

- Ha már elment, hiába szobrozunk itt, nem tehetünk semmit.

- Tudom – majd éreztem, ahogy Chanyeol megfogja a kezem, és elkezd húzni.

- Állj! Ilyeneket ne csinálj… ilyen hirtelen. – Egyáltalán nem szoktam még hozzá, hogy csak úgy kedve szerint hozzám érhet.

- Mit? – nézett rémülten rám, mert azt hitte, valami rosszat tett.

- Hát… ezt… ezt… - majd zavartan lenéztem a kezünkre, amelyek egymásba voltak fonódva. Csak úgy, mintha teljesen egyenrangúak lennénk, attól eltekintve, hogy neki ember bőrszíne volt, nekem meg átlátszó halovány, fehéres szürke.

- Mert? Mi – kezdett el kacagni – mi van abban, hogy fogom a kezed? – erre a gyerekes megjegyzésére kapott tőlem egy nagyon csúnya nézést. Nem vesz komolyan, pedig ez egy igen komoly probléma.

- Oké, legközelebb szólok, vagy nem tudom. – A nézésem hatott, fülét-farkát behúzta.

Miután szépen elterelte a gondolataimat az előbb érzékelt őrangyalról, végre elindultunk vissza a lakásba. A lépcsőn, a folyosón végig fogta a kezem és ő ment elől, az én szemem pedig hol rajta, hol a kezünkön pihent. Egyszerűen nem voltam képes felfogni ezt az egész helyzetet. Annyira új volt még, hogy nem éreztem sem valósághűnek, sem igazinak. Valaminek történnie kell, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.  Megérkeztünk a lakás bejárati ajtajához, majd Chanyeol teljesen nyugodtan indult is volna be, ha nem lett volna zárva az ajtó. Már emelte is az öklét kopogáshoz, mikor hirtelen megállt és rám nézett.

- Felébresztenéd Baekhyunt, hogy engedjen be?

- Ööö… igen, persze. Egy pillanat – szálltam is volna be az ajtón, ha Chanyeol – immáron szerintem szokásává válva – még el nem eresztetett kezemmel visszarántott.

- Mi a baj?

- Izé, Kyorim bent van, ugye?

- Valószínűleg igen, mert? – szóbeli választ nem kaptam, csak tettlegeset, amit megint a számra lehelt üzenetként. Miután elváltak az ajkaink egymástól kezdett nagyon kényelmetlen lenni nekem a helyzet. Ennyire kiszolgáltatottnak lenni egy embernek? Hol élünk?!

- Erről szokj le, ha lehet.

- Már ezt se szabad? – vigyorodott el önfeledten.

- Nem azt mondtam, hogy nem lehet, csak… csak… szokj… le… - vált szakadozottá a leszidásom, miután Chanyeol megint úgy döntött, hogy szórakozik velem még egy kicsit. Újra elindult a szám felé és meg is kaparintotta, de nem sokáig, mert nem bírtam a közelségét. Elszakadtam tőle, majd beszálltam a szobába.

Mindenhol le volt már oltva a lámpa, egyedül a konyhában égett egy pici, ami csak biztonság kedvéért volt feloltva. Kyorimot megkerestem és meg is találtam Kyungsooék szobájában.

- Na végre, hogy lejöttetek. Mehetünk jelenteni?

- Igen, egy pillanat, csak Chanyeolt kizárták. Felkeltem Baekhyunt.

- Jól van, de siess, már várom az élménybeszámolót – vigyorgott rám jelentőségteljesen, mire csak egy fanyar mosolyt kapott tőlem.

- Nagyon vicces – azzal átszálltam az „én” szobámba és elkezdtem súgni Baekhyun fülébe. Nem volt szívem felébreszteni, de muszáj volt, mert furcsa lett volna, ha Chanyeol bezárt ajtón át is tud közlekedni kulcs nélkül. Baekhyun motyogott párat érthetetlenül, majd kikászálódott az ágyából és lomhán elindult kifelé. Annyira álmos volt szegénykém, hogy nekiment az ajtónak, mert utólag vette észre, hogy az bizony be van csukva. Nagy nehezen feleszmélt, megdörzsölte a homlokát pár szitkozódás közben, majd kijutott és elindult a bejárati ajtó felé, én pedig szorosan mögötte. Baekyhun az arcát simogatva kinyitotta az ajtót, ami mögött Chanyeol hatalmas vigyorral állt.

- Veled meg mivan? Bolondgombát ettél vagy varázs sütit? – kérdezte kicsit összefolytan a fiú.

- Köszi, hogy beengedtél, jó ám, hogy kizártatok.

- Bocs, bealudhattam és a többieknek ugye nem szólhattam – erre a mondatra meglepődött arccal fejeztem ki a véleményemet. Akkor Baekhyun teljesen tisztában volt azzal, hogy randit szervez a barátja a tetőn? Chanyeol fitten belibegett az ajtón, Baekhyun pedig zombi módjára csukta és zárta vissza azt.

- Na én mentem vissza szunyálni.

- Megyek én is – válaszolta Chanyeol, mégis felém indult el.

- Induljál már, nekem ma még dolgoznom is kell – majd én is elmosolyodtam.

- Jól van, na – lerakta a pokrócot a kanapéra és becsörtetett a szobájukba, majd el is terült a saját ágyán. Aprón mutatott az ujjával, hogy menjek közelebb hozzá, de nem mozdultam.

- Mondjad, mit szeretnél?

- Semmit. Jó éjt, Raerim! – azzal még küldött egy nagyon aranyos mosolyt és befordult aludni.

- Neked is jó éjt, Chanyeol!

Kyorimot le se lehetett lőni. Addig húzta az agyamat, hogy végre meséljem el, hogy mi történt odafennt, míg végül beszámoltam mindenről, a végével együtt. Kyorimnak azonnal le is hervadt a mosolya.

- Hogy nem vetted észre?

- Nem tudom. Egyszerűen nem érzékeltem. Nem hiszem, hogy Chanyeol ennyire lekötött volna – hirtelen Kyorimra néztem, aki a szemével ezt próbálta közvetíteni felém, „aha, persze” – Mondom, nem kötött le annyira, nem köthetett le annyira, hogy ezt ne vegyem észre. Ez alapvető, hogy érzékeljük egymást, mind őrangyalt, mind árnyat. De valószínűleg nem látta az egészet.

- Mi van, ha az alatt az idő alatt, míg Chanyeolban voltál, eltűnt az érzékelésed? – húzogatta a szemöldökét jelentőségteljesen.

- Nem. Ha benne vagyok, akkor is érzékelek. Ez alap. Valószínűleg nem látta az elejét, de így is eleget láthatott. Most mit csináljak?

- Nem tudom, majd meglátjuk, lesz-e ebből baj. Ha egyszerűen féltékeny, nem hinném.

- Ha Muntae féltékeny, akkor ő bevadul. Vagy, igazából, én kinézem belőle.

- Jó, ezen most már ne agyalj!

Ez volt az utolsó mondat, amit elejtettünk egymás között, elmentünk jelenteni, visszajöttünk, bementem a szobánkba, ő is az övébe, leültem az asztalra, csodáltam Chanyeolt, hogy milyen aranyosan alszik és utána elment a hang és a kép. Valószínűleg én is elfáradhattam.

Túl voltunk a héten, rengeteg fellépésen és valahogy az idő se és a hely se volt alkalmas sose, hogy tudjak akár pár szót is váltani Chanyeollal. Ő nem mutatta hiányát a velem való kommunikációnak, de nekem már erősen hiányzott. Amikor lett volna időnk, akkor ő bejelentette, hogy álmos és most hagyjam aludni. Párszor elejtett egy jó éjt puszit, nem csókot, puszit és körülbelül ennyiben ki is merült az újdonsült kapcsolatunk. Vagy én hittem azt, hogy ez tényleg működni fog, vagy valami nem stimmelt vele. Mikor meg akartam volna beszélni, csak elhessegetett. Baekhyunnal és a többiekkel volt el, meg nagyrészt a laptopjával, mobiljával. Egyik nap végül is rászánta magát, hogy kiruccanjon a fiúk nélkül. Örültem, hogy elmegyünk, mert legalább tudok vele beszélni.

- Hova megyünk?

- Majd meglátod, meglepetés – mosolygott rám. Gondoltam, most megkapom a választ és még ki is engesztel a sok kimaradásért.

Megérkeztünk a helyre. Meg is állt az ütő bennem, mert ugyanaz a park volt, ahol Chanyeol és Soomin azt a borzalmas randit tartotta.

- Na, megérkeztünk, még várjunk egy picit.

- Mégis mire? Chanyeol, én szeretnék beszélni veled… kettőnkről. Tudom, hogy sok a munkád mostanság, de néha… néha azért velem is foglakozhatnál másképpen.

- Másképpen? Az őrangyalom vagy, mindig együtt vagyunk.

- De nem úgy…

- Áh, már itt is van!

Megfordultam és megláttam, ahogy boldog integetések közepette érkezik felénk Soomin.

- Ő meg…

- Én hívtam meg. Szia, drágám! – köszönt Chanyeol a lánynak. Azt hittem, rosszul hallok. Drágám?! Ez meg mégis mikor? Hogyan? Miért?!

- Szia! Bocsáss meg a késért, itt vagyok. Örülök, hogy újra látlak! – majd a pár összeforrt egy igen hosszú, üdvözlő csókban. Ilyen esküszöm az égre, hogy nincs. ILYEN NINCS!

- Na, nem kell túlzásba esni. Várj egy percet, mindjárt folytathatjuk! – Chanyeol felém fordult és kissé távolabb ment Soomintól, hogy a lány ne hallhassa, hogy velem beszélget.

- Tudod, az alatt az egy hét alatt, míg cseréltél Kyorimmal, én nem szakítottam meg Soominnal a kapcsolatot. Szerinted meddig bírhatta ki a csók után? Meg úgy én is?

- De… de… akkor a tetőt azt álmodtam, vagy mi?

- Milyen tetőt? Te miről beszélsz? – nézett rám kérdőn.

- Azt ne mondd, hogy nem emlékszel, hogy múlt héten felmentünk a tetőre és néztük a csillagokat és azt kérted, hogy szálljak beléd… - már a sírás kerülgetett.

- Ööö… én nem mentem fel a tetőre múlt héten. Nem lehet, hogy valamit csináltak veled, míg fent voltál jelenteni?

- UGYAN MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLTAK VOLNA VELEM? CHANYEOL, NE SZÓRAKOZZ!

- Miért szórakoznék? De neked meg mi bajod van?

- Az, hogy Soominnal te most jársz…

- Jó hogy, hisz ő ember – kicsit megakadt és csodálkozva nézett rám - Te… te… ugye nem… estél belém? Raerim? De ilyet nem lehet, mármint ilyen nem létezhet…

- TE ESZEMENT IDIÓTA! Ezt a kört már egyszer lejátszottuk, ne mondd nekem, hogy nem emlékszel! Na jó, nekem ebből elegem volt. Elmegyek, feladlak, nem leszek többé az őrangyalod.

- Várj, ne menj még el! – azzal megragadta a karom.

- Most meg mit… - a másik szabad kezével hirtelen belevágott, jobban mondva bele is ment a hasamba. Azt hittem, ott halok meg nyomban, mert éreztem, hogy valami nagyon nincs jól. Lenéztem és láttam, hogy perzselő feketeség kezd szétterjedni Chanyeol öklétől kiindulva a testemen. Ez meg mi a fene?! Mi folyik itt?!

- Csak még mielőtt mennél, megmutatom, mi jár annak, aki szabályt szeg.

Elvesztem Chanyeol gyilkos tekintetében, és nem tudtam, mi hol van, hogy ez most igaz-e vagy sem, de azt éreztem, hogy hamarosan megszűnök. Lehet, árny lesz belőlem is, mint az előző őrangyalából, ki tudja, de nem volt kellemes, ahogy a szorító és maró érzés kezdett szétterjedni az egész testemen.

- Miért csinálod ezt velem? – nem kaptam választ, csak azt a szúrós nézést, amit az előbb is. Majd mikor hirtelen a fájdalomnak nevezhető fekete valami már a nyakamig ért, Chanyeol és a park eltűnt a szemem elől, és egy hatalmas színpad képe jelent meg előttem. A reflektorok égtek, én haldokoltam és egy seregnyi árnnyal voltam körbevéve. Az egyik kivált a hömpölygő tömegből, hallottam ezrek sikoltásait és az az egy csak közelebb és közelebb jött, majd ugyanúgy, mint az előbb Chanyeol, belém vágta az öklét. Ez már annyira fájt, hogy nem bírtam ki sikítás nélkül. Teljes torokból elkezdtem sikítani. Senki nem hallott meg. Az árny előttem hatalmasra húzta a vigyorát, a mögötte hömpölygő árnyhadsereg megállt, majd a szélrózsa minden irányába elsuhantak. A kiabálás felerősödött, valószínűleg emberek lehettek. Nem tudtam őket megmenteni, magamat se és ez az egész menthetetlen helyzet volt. Sikítoztam és éreztem, ahogy teljesen ellep a feketeség, majd az előttem álló árny halkan megszólal:

- Légy üdvözölve közöttünk! RAERIM! 

- RAERIM! RAERIM! Az istenért, mi a baj? Raerim…

Éreztem, hogy valaki rázogat a karomnál fogva, de nem mertem kinyitni a szememet, féltem, hogy ott áll előttem az a borzalmas árny és csak vigyorog azzal a szánalmasan undorító pofájával. Egy idő után azonban felismertem Chanyeol hangját. De... ő miért van itt, és miért lett hirtelen kedves, hisz az előbb… az előbb…

- Chanyeol?

- Te megint sírsz. Mi a fene történt veled? Felkeltem, mert úgy sikítoztál, mint akit ölnek, rám hoztad a szívbajt. Még szerencse, hogy csak én hallak…

Lenéztem a hasamra, de semmi nyoma nem volt az előbbi feketeségnek. Értetlenül álltam az egész helyzet előtt, és csak meredtem a semmibe, nem tudtam eldönteni, hogy mi a valóság és mi nem az. Felnéztem és két aggódó tekintettel találtam szembe magam. Chanyeol és Kyorim is döbbenten néztek rám.  

- Mi van a hasaddal? Fáj?

- Chanyeol – szipogtam elhaló hangon – Hányszor szálltam beléd? – meg kellett bizonyosodnom arról, hogy még mindig tart-e az álom.

- Ööö… kettőször… - zavartan pislogott, majd nagyot nyelve folytatta – plusz egy.

Kezdtem megnyugodni, hogy az előző tényleg csak látomás lehetett, de még egy dolgot ki kellett derítenem.

- És Soominnal még találkozol?

- Mi? Mi… nem, dehogy. Amióta találkoztunk a parkban nem. Igaz, hívott és küldött egy csomó sms-t, de időhiányra hivatkozva mindig leráztam, Kyorimot is megkérdezheted.  – Kyorimra néztem és ő bőszen bólogatott. Szóval… akkor ez a valóság. Ez az, ennek kell lennie. A tetőn való dolog megtörtént, minden megtörtént. Chanyeol nem akar megölni, vagyis így nem tudna. Ez egy látomás volt, ugye? Miután kicsit kitisztultam, próbáltam összetenni a képet. Eltávolodtam Chanyeoltól és menedéket keresve a szemeiben, csak bámultam őt hosszasan.

- De ezt miért kérdezed? Mi történt Raerim? Még sose hallottak sikítozni…

- Úgy igazából őrangyalt még én se – szólalt meg Kyorim.

- Valaki nagyon nem akarja, hogy együtt legyünk… - rebegtem halkan, de amint kimondtam, Kyorim és Chanyeol is hamar túlesett a kezdeti megrökönyödésen, és komolyan, jelentőségteljesen néztek vissza rám.

Utána kell néznem jó pár dolognak tüzetesebben…