16. fejezet

Helyszín: tető. Idő: késő este. Körülmények: tiszta ég, csillagokkal, romantika 100%. Személyek: Chanyeol és én. Senki más, csak ő és én. Senki más. Hol a hiba?

Lassan egy hete, hogy a szemem láttára megcsókolta Soomint. Nem akartam vele beszélni, nem akartam útban lenni neki, nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fájt, mert akkor tudtára adtam volna: Héj, szerelmes vagyok beléd! Nem vetted észre esetleg?! El akartam kerülni mindenképp, mégis volt olyan kedves és tőrbecsalt, majd olyan helyzetbe kényszerített, ahonnan nem fogok tudni nyugodt szívvel távozni. Itt ma valami történni fog és abban biztos vagyok, hogy nem jó dolog. Most akarja közölni velem, hogy igen, a csók szándékos volt, tetszik neki Soomin és keressünk rá módot, hogy ne lásson engem , mert útban vagyok. Igazából ez röhejes elmélet, mert akár szeretem, akár nem, én az őrangyala maradok mindaddig, míg ki nem derül, hogy lát. Ezen már nem lehet változtatni. Az a saját lelki roncsságomat tetézi, hogy bele is estem. Ez csakis az én hibám, nem az övé.

Akkor mégis mit akarhat? Miről szeretne beszélni? Beszámolót akar tartani az elmúlt egy hétről, mert nem látott, vagy ha látott, nem a saját közelében? Vagy esetleg hiányoz… nem, biztos, hogy nem hiányoztam neki. Chanyeol és a kedves szavak olyan elképzelhetetlen elegyet alkottak, hogy nem is hittem abban, hogy lehetséges lenne az olyasfajta beszélgetés: Hiányoztál Raerim, el se tudod képzelni mennyire! Ó, persze, hiányoztam. Azt láttam, meg látom is. Nem akarta, hogy ott legyek, nem akarta, mert titoknak szánta, vagyis felesleg vagyok neki. Az a terror, amit elviselt mialatt trainee volt, fizikailag is és lelkileg is megedzette, hogy titkokat tartson meg. Az, hogy előttem is titkolni akart valamit, az azt jelenti, hogy én is már lánc lettem, ami körbe fonja, és azonnali hatállyal ezt le akarja tépni. Vagy megpróbál kibújni belőle. Tudom, hogy ez így mind katyvasz, de ezzel azt akarom mondani, hogy képzelgésem sincs arról, hogy mit akar velem csevegni. Esküszöm, ha leültet maga mellé és elkezd a csillagokról hadoválni, képen törlöm. Megszilárdítom magam eléggé és tényleg megütöm.

Chanyeol kinyújtott kézzel állt és várta, hogy megmozduljak, de én egy lépést se tettem, amivel közelebb kerültem volna hozzá. Mikor látta, hogy nem fogom teljesíteni a kéz-a-kézbe hívását, zavartan ránézett a tenyerére és akadozva visszahúzta magához, majd beletúrt a hajába. Amint ezt csinálta, és ahogy rám nézett, szét tudtam volna folyni, de eszembe jutott, hogy mégis mi okból vagyunk itt és máris visszatért eredeti hangulatom.

- Nem szeretnél közelebb jönni? Nem szándékozom átordítani az egész tetőt.

- Attól függ. Ha értelmes lesz az, amit mondani szeretnél, akkor megyek, de ha semmi különös, csak az elmúlt egy heted beszámolója, akkor köszönöm nem kérek belőle. – Amint ezt kimondtam, nagyon megbántam. Láttam, hogy Chanyeol arca az előbbi zavart arckifejezésből kissé dühösbe vált át. Azért, mert mérges voltam rá, hogy „megcsalt”, még nem akartam kihúzni nála a gyufát. - Vagyis, mond…

- Kérdezni szeretnék többek között, és ha válaszolsz rá, akkor hosszú lesz, ha nem, akkor már most is mehetsz, ha akarsz. – Láttam, hogy elszontyolodik egy kicsit, majd leült a pokrócra és elkezdte kémlelni az eget. Megesett a szívem rajta. Még az is beugrott, hogy a végén bevallok neki mindent és vagy nagyon kínos lesz az elkövetkezendő időszak, vagy majd maga a mennyország, amit erősen kétlek.

Vettem egy nagy levegőt és odamentem hozzá. Leültem vele háttal és elkezdtem én is nézni a csillagokat.

- Köszi.

- Kérdezz… - Hallottam egy apró sóhajt, majd egy hatalmas nyelést, amit nem tudtam mire vélni. - Hacsak nem kérdezel rá angyali őstitokra, nem foglak megenni.

-  Jó, jó, csak… az őrangyalok lehetnek szerelmesek?

…hogy mit tetszett kérdezni? Az első megrökönyödés után saját magam ugrott be. Ez szánalmas.

- Igen – válaszoltam halkan. Chanyeol nem mutatta semmi jelét annak, hogy ez most jó válasz volt-e vagy se.

- Jobban mondva, pontosítanék. Igen, de tilos.

- Aha. Még egy kérdés, ha szabad és…

- És?

- És nem zavar, ha tőled kérdezek ilyesmit. – Már kezdtem örülni, hogy talán, esetleg rám céloz ezzel, de az utolsó reménysugár is elveszett az éterben. Úgy érzem, csak barát leszek. Vagy ha kiborulok, még az sem. Most érzem úgy, hogy nagyon jól döntöttem azzal, hogy vele háttal ültem le.

- Nem zavar, de nem tudom, mit akarsz ezzel.

- Akkor kérdeznék még valamit. Őrangyal lehet emberbe szerelmes? – Eh… nagyon, de nagyon mellékvágányra szaladtunk le... Megfordultam és megpróbáltam megkeresni a tekintetét, ami meglepően hamar meglett. Ő is felém fordította a fejét.

- Úgy őszintén, miért érdekel ez téged annyira?

- Csak, mert szépek a csillagok.

- Most szórakozol velem?

- Válaszolj.

- Mi a fészkes mennykőnek?  - háborogtam, mire kezdett mérgesen nézni rám. – Jó, igen, megtörténhet. Tapasztalat.

- Tapasztalat?! – Chanyeolnak kissé elkerekedtek a szemei. Ebben most mi volt annyira megdöbbentő?

- Igen az. – Hát, ha még tudná, mennyire az, de nem akartam lebukni. Viszont mintha Chanyeolt ott helyben kicserélték volna. Elkezdett vigyorogni. 

- Chris például a saját védencébe esett bele és tökéletes párok voltak.  – És a mosoly eltűnt arcáról.

- Oké. Vettem.

- Nem erre számítottál? Mondjam azt, hogy nem lehetséges? Vagy most mi a baj?

- Semmi. Köszönöm a válaszokat – majd visszafordult és megint az eget kezdte el lesni. Ennyi? Azt hittem, azt hittem… hinni a templomban kell, én meg ezt angyalként mondom, jól van Raerim. Besokalltam, majd szétvetett a gondolat és az érzés, hogy mondjam el neki, majdcsak lesz valami, de idáig nem igazán éreztem rá késztetést. Most már igen. Tudni akarom, hogy mit érzett, mikor meglátta a könnyben ázott arcomat aznap este. Megkerültem és leültem vele szemben, egyenesen a szemébe nézve, amin a fiú rendesen meglepődött. Válaszokat akartam.

- Mond, hogy esett látni azt, hogy megsirat az őrangyalod? – Ezt miért így kérdeztem? Azt se tudja, hogy belé vagyok esve, szóval ez eléggé…

- Nem volt jó, elhiheted. Kyorim nem mondta? Ha már rábíztál egy időre, nem kommunikáltál vele rendesen? – majd sértődötten megint felnézett.

- Mert mit kellett volna mondania?

- Semmit.

- Chanyeol, az ég szerelmére, mi a fészkes fene bajod van?

- Nekem mi bajom van? Nekem? Te jöttél el oda, ahova mondtam, hogy ne gyere, erre azt veszem észre, hogy mégis ott vagy és sírsz. Azt hiszed, én annak örültem? Igaz, nem tudom az okát, de akkor sem volt szép látvány. Mármint az volt, de… áh, hagyjuk.

- Mi az, hogy nem tudod az okát? Mi az, hogy nem tudod az… - Már csak egy kicsi hiányzott, hogy a fejéhez vágjam, széttörte a nem létező szívemet.

- Mert tudom? Egyáltalán tudhatom? Vagy ez is amolyan angyalos dolog, mint a múltkor Zourong vagy kifene. – Zourong? Mi köze van ennek az egészhez Zourongnak? Ez meghibbant?

- Ehhez neki semmi köze nincsen és nem értem, mit értesz angyalos dolog alatt. Nálunk nincs olyan, hogy szerelem vagy féltékenység, vagy szívösszetörés. – Az utolsó szón volt a hangsúly.

- Az utolsó nem stimmel a sorban…

- Ó, dehogyisnem, nagyon is stimmel. Akkor még hadd folytassam a kérdezősködésedet. Ember lehet szerelmes őrangyalba?

Majd szétdurrantam. A fejéhez akartam volna vágni mindent, amiért hajlandó volt megcsókolni Soomint, de nem volt jogom hozzá, mert semmi kapcsolat nem fűzött minket össze.

- Igen, Raerim, lehet. Tapasztalat. – Ez volt az pillanat, mikor tekintetünk összeforrt és nem tudtam egyszerűen szabadulni belőle.

- Ne szedd el a szövegem.

- Probléma?

Chanyeol közelebb jött hozzám azzal, hogy elvette a háta mögül a kezeit, amivel támasztotta magát és maga alá húzva a lábát, ráült a sarkára. Ezzel nem csak közelebb került hozzám, de még nagyobb is lett, mint én, ültömben.

- Na jó, elegem volt. – Fel akartam állni, de Chanyeol keze már megint átszállt rajtam, jelezve, hogy meg akart fogni, hogy ne menjek.

- Á, miért nem tudlak megfogni? Ez annyira idegesítő.

- Talán, mert az őrangyalod vagyok és nem ember, úgy mint Soomin. – Kész, kimondtam.

- Szóval féltékeny voltál. Ezért cseréltél Kyorimmal, mert féltékeny voltál Soominra, hogy megpusziltam.

- Az jóval több volt egyszerű puszinál – mondtam mérgesen az arcába.

- Te, most komolyan? Most komolyan fél… - nem tudta befejezni, mert elkezdett halkan kacarászni.

- Ez neked vicces? EZ NEKED VICCES? Szórakozzál mással, Park Chanyeol, de ne velem. Örökre leadlak, komolyan mondom. – Felálltam és már az sem érdekelt, hogyha megint belém kap, nem akartam itt lenni vele tovább. Csak még jobban kezdett megbántani, pedig nem is tudott róla. Viszont, amilyen rohamtempóban elindultam, olyan hirtelen álltam is meg.

- Tudod, miért tettem? – Ez volt az a kérdés, amire mióta vártam a választ. Éreztem, hogy megint el tudnám sírni magam. Nem fordultam felé, de azzal, hogy megálltam, jeleztem neki, hogy folytassa.

- Ki akartam deríteni valamit.

- És ugyan mit? Mit kell így kideríteni?

- Hogy… vele is, mármint emberrel is olyan jó-e, mint… mármint a csók, vele is olyan-e, mint… mint… veled volt. – A reklám után folytatjuk…

Lefagytam. Mit mondott az előbb? Jól hallottam? JÓL hallottam egyáltalán?

- Hogy mi? – erre Chanyeol felállt onnan, ahol hagytam és odajött megfagyott lényemhez.

- Amikor hozzám érsz, annyira furcsa. Nem tudom behatárolni, hogy milyen, de furcsa. Azt hittem, hogy ez csak azért van, mert az őrangyalom vagy és máshogy érzékellek. De, rájöttem, hogy nem igazán ez a helyzet.

- Azért lehet furcsa, mert beléd szálltam, kétszer is, hogy mentsem a bőrödet, meg Baekhyunét, lehet az váltotta ki nálad ezt a furcsaságot. – Próbáltam volna minél diplomatikusabban fogalmazni, hogy véletlenül se látszódjon rajtam, hogy fénysebességgel fogok elhalványulni. Vagy ragyogni, már magam se tudom, mikor melyik.

- Szóval belém szálltál. Az mit jelent?

- Hát, izé, az azt jelenti, hogy… na már most, ha egy angyal beleszáll valakibe, akkor egy kis időre tudja irányítani, de nem sokáig. A saját védencünkbe tilos beleszállnunk.

- Miért tilos? – Megint azzal a kíváncsiskodó tekintetével nézett rám, amitől a falra mászok. Megdöntötte a fejét és bal szemével kicsit hunyorított.

- Mert… mert… mert… mert akkor érezzük… a védencünk… összes érzelmét. Azért. – Szégyenemben lehajtottam a fejem.

- Akkor, ha belém szállsz, érzel? – Csak hallottam, hogy a fejem fölött beszél a mély hangján, de még mindig nem mertem felnézni. De ne már, hogy ilyen kis betoji legyek! Egy határozott fejemeléssel újra szemkontaktusba kerültem vele, viszont arra nem számítottam, hogy ilyen közel lesz hozzám. 

- Igen. De, ha lehet, nem szeretnék… - Chanyeol egyre közelebb és közelebb jött. - Te most mit…

- Leellenőrzöm, hogy tényleg úgy érezlek-e… - azzal már olyan közel került, hogy tudtam, mit szeretne. Én pedig beleegyeztem. Megszilárdítottam magamat, mint mikor gyógyítottam, vagy el akartam kergetni a rossz álmait, de ez most nagyon nem az az eset volt.

A következő szent minutumban Chanyeol magától megcsókolt. Igaz, megint nem éreztem különösebben, de a tudat, hogy most ő, magától tette ezt meg, egyszerűen magával ragadott. Csak két másodperc volt az egész, nem több. Viszont nagyon reménykedtem, hogy jobban teljesítettem, mint Soomin. Amint véget ért, Chanyeol idegesen eltávolodott tőlem. Jaj, ne. A vizsgálat eredménye negatív.

- Te nem éreztél semmit megint, ugye?

- Sajnálom.

- Ez így nem jó. Nagyon nem.

- De…

- Azt akarom, hogy érezd, amit én is. – Ezt vegyem szerelmi vallomásnak? De az ilyet nem így szokták. Nem így. Teljesen összezavar!

Megfogta a fejét, én pedig már attól féltem, hogy saját magát tépi meg, de szerencsére a fején maradt a haja. Visszaült a pokrócra és láttam, hogy valamin nagyon gondolkodik.

- Ezt most mire véljem, Chanyeol?

- Mit?

- Az előbbi, az izét…

- Nem egyértelmű?

- Hát, ha az, amire én gondolok, az túl szép lenne, szóval inkább megkérdezem, biztonság kedvéért… esetleg.

- Szállj belém!

- Mi?! Nem! Még egyszer nem!  A múltkorit is alig hevertem ki. Láthattad is, mi lett az eredménye. Nem, azt már nem.

- Mert miért baj?

- Mert… mert… nem igaz már. ÁÁ! Jó, elég. Park Chanyeol! Mint védencem és nyugalmas életem elrontója, közlöm veled, hogy még egyszer nem szállok beléd, mert akkor… akkor… - a vége már haloványra sikeredett. – még jobban beléd esek. Most örülsz?!

- De még mennyire! Akkor nincs kizáró ok, hogy belém szállj, hacsak nem fájdalmas a dolog.

- Mi? – Ez ma már a negyedik, amit nem tudok hova tenni. Először hülyeségeket kérdez, aztán megsértődik, aztán megcsókol, csak úgy, most meg nem szól semmit arra, hogy bevallottam neki, szerelmes vagyok belé?! EZZEL A GYEREKKEL MEG MIVAN?

- Gyere már! Mit csináljak? – azzal elterült a pokrócon. – De szépek a csillagok, mondtam már? – Azzal, hogy ott feküdt, ráadásul ujjatlan pólóban, egyszerűen nem tudtam nem eleget tenni a kérésének. Nagy levegőt vettem és fölé úsztam, mintha rajta feküdnék.

- Lehet, irányítani akarlak majd, nem tudom mi lesz, ha beléd szállok, mert eddig csak azért tettem, hogy irányítsalak. Semmi másért.

- Ezt csak úgy tudjuk meg, ha megcsinálod. Csak ha lehet, ne vess le a tetőről. – azzal behunyta a szemét, amit még össze is szorított, és várta a csodát. Vagyis engem.

- Ekkora hülye ötletet. – Azzal megszálltam. Harmadjára is. 

A normális az lett volna, hogy átveszem a tudata felett az irányítást és csak én gondolkozom helyette, amit pedig művelek vele, arra ő nem emlékszik. Viszont most próbáltam visszaengedni Chanyeol tudatát, kisebb nagyobb sikerrel.

- Hallasz?

- Igen.

- Akkor jó, nem nyomtalak el.

Ez után a rövid beszélgetés után belekerültem Chanyeol érzelmi állapotába és a tudatába is. Hirtelen megváltozott a feketeség és egy konkrét helyen megláttam Chanyeolt. Egy kiszáradt sivatagban voltunk, a föld repedezett volt a vízhiány miatt, mégsem volt rekkenő hőség. Lenéztem magamra és láttam, nem fehér vagyok, ahogy szoktam lenni, hanem ember. Ember voltam. A kezem vizslatásából kizökkentett Chanyeol egyre közeledő alakja.

- Ezt hogy?

- Az én tudatomban vagyunk, nem? Itt az van, amit én szeretnék.

Majd teljesen odaért hozzám. Lassan, mégis magabiztosan felemelte a kezét és végigsimította az egyik karomat.

- Én ezt eddig is éreztem, kérdés, hogy most te is? – Amint éreztem az ujjai érintését, beleborzongtam. Nem fizikailag éreztem, hanem azt éreztem, amit Chanyeol éreztetett velem. Ez így elmondva eléggé furcsán hangozhat, de félig az ő érzései voltak, félig az enyéim. A kettő együtt olyan érzetet váltott ki, mintha tényleg hozzám ért volna, én pedig az érintésétől szabályosan égtem volna.

- I…igen. Érzem. Ne csinálj hülyeséget, ha lehet. Meg a te tudatodban vagyunk, gondolatban, szóval… - Nem tudtam befejezni, mert amint elhagyta a számat az a szó, hogy igen, érzem, már nem figyelt arra, mit mondok – megcsókolt. Soha, de soha nem éreztem még ilyet. Mintha meghaltam volna és feléledtem volna újra, vagy mikor először táncoltam el a védőtechnikához szükséges táncot, nem ez még annál is jobb volt. Az csókolt meg, akit teljes szívemből szerettem. Leírhatatlan. Nem fizikai volt a kontaktus, így nem tudom, mit kellene emberként éreznem, de azt éreztem, amit kiváltottam Chanyeolból. Majd szétrobbant az örömtől és csak magának akart. Éreztetni akarta velem, hogy mennyire vágyakozik arra, hogy érezhessem őt, és hogy ő is érezhessen teljes értékűen.

A csók szép lágyságból kezdett gyorsabb és mélyebb lenni. A táj megváltozott és egy hatalmas márványpadlójú szoba jelent meg körülöttünk. Chanyeol megfogta a derekamat a másik kezével pedig gyengéden simogatta az arcomat a csodás, mondhatni első csókunk közben. Magával húzott, majd ki tudja, milyen fizikai lépést követően belezuhantunk mind a ketten a terem közepén található párnakupacba. Rengeteg párna volt ott és úgy elsüllyedtünk benne, hogy csak az volt körülöttünk, semmi más. Chanyeol fölém került, mégsem szállt át rajtam. Éreztem, ahogy hozzám simul, éreztem, ahogy csókol, és a derekamról kezd a ruhám alá tévedni a keze. Én sem bírtam magammal és nem megöleltem, hanem a karját kezdtem el simogatni, azt az izmos karját. Nem tudtam, hogy ő csináltatta velem, vagy önakaratból, de nem is nagyon érdekelt. Aztán egyszer csak a csókot megszakította, de csak annyira távolodott el tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Gyönyörű volt az a fekete szempár, amiben láttam magam visszatükröződni. Nem is akartam semmi többet, csak nézni egymást így, örökké. Viszont Chanyeol nem így gondolta. Azzal a kezével, amivel már elindult a pulcsim alá, most a hátam felé vette az irányt és amint megérezte, hogy tart, még jobban magához húzott és újabb rohamra indult az ajkaim felé.

A kezeimet szép lassan csúsztattam fel a karján, amivel a párnakupacon támaszkodott, majd elértem a nyakát, amit cirógatva átléptem, majd megérkeztem, ahhoz a selymes hajához és jólesően beletúrtam. Valószínűleg Chanyeol tudata pótolta ki nekem ezt az érzést, amit saját magának elraktározott az alapján, amit maga érez, ha beletúr a saját hajába. Minden egyes hajszálának örültem, és csak túrtam bele, szüntelenül. Gondolom ez neki is tetszhetett, mert a csókja kezdett szenvedélyesebb lenni, majd elszakadt a szánk és elkezdett az arcomról a nyakamra áttérni. Kezdtem elveszteni azt a kis kontrolomat is, ami ahhoz kellett, hogy benne maradjak, és ne tegyek kárt, vagy ne vegyem át rajta az irányítást. Ennek a kényeztetésnek az érzetét nem tudom, honnan vette, de lehet ez közös megegyezés alapján jött össze. A keze, ami eddig a hátamon volt kezdett lentebb és lentebb kúszni, majd újra visszajött a csípőmön át a hasamhoz. Elkezdte óvatosan cirógatni, én pedig már nem tudtam hova legyek. Ennek azonnal véget kell vetni, mert akkor baj lesz... De nem tudtam leállni, ahogy ő sem. Próbáltam volna mondani bármit, ami kijön a számon, a nevét vagy azt, hogy hagyja abba, viszont minden kudarcot vallott. Az után meg pláne nem jött ki egy árva hang sem a torkomon, hogy újra visszatért, hogy immáron teljes erőből csókoljon meg, gyengédség és játszadozás nélkül. Kezdtem teljesen önkívületbe esni és már azt se tudtam, hogy ember vagyok-e vagy őrangyal, mikor megéreztem egy dolgot. Egyetlen egy dolog volt csak, és tudtam, ez az a pillanat, mikor búcsút kell vennünk egymástól idebent és azonnal ki kell szállnom belőle. Az pedig az alsó tájon érzett bizsergés volt. Amint megéreztem, hogy a keze kezd a hasamról egyre lentebb tévedni, az én kezem pedig a karjáról már lassan a pólója alatt volt – csak tudnám, hogy és mikor került oda – hirtelen rántást éreztem magamon és a párnák eltűntek, a márvány padló betonná vált, az oszlopok és a baldachin pedig a csillagos éggé.

Kiszálltam Chanyeolból, ő pedig, miközben kapkodtam a levegőt és még behunyva tartottam a szemem, gyorsan felült és összekulcsolta a kezeit a térde körül. Mikor kinyitottam a szemem, már így ülve láttam, kihagyva gondolom a számára kínos látvány utáni sokkot. Tudom, hogy miért ült így, és azt is tudom, hogy pont emiatt szálltam ki belőle idő előtt.

- Megvagy? – Csak egy pajzán mosolyt kaptam válaszul.

- Éreztél? – dörmögte nekem.

- De még mennyire… - majd én sem bírtam mosolygás nélkül, és elkezdtem nevetni. Mivel olyan gyorsan szálltam ki belőle, hogy előtte álltam meg pár centivel, most visszaültem mellé. Még úgysem tudott volna megmozdulni. Felnéztem az égre és figyeltem egy csillagot, ami mellett megláttam egy hullócsillagot is.

- Te is láttad?

- Mit?

- Egy hullócsillag volt.

- Ja, akkor azt igen. Ide esett le mellém… mármint izé.– felnéztem rá és nem bírtam nem mosolyogni. Olyan helyes volt. Ráborítottam a vállára a fejemet és így ültünk még pár percig, mikor Chanyeol mondta, hogy most már mehetünk.

Mikor felálltunk és elindultam a tetőajtó felé, miután ő összegöngyölítette a pokrócot, utánam kapott. Gondoltam, majd megint átsiklik rajtam, de nem. Szabályosan meg tudott fogni. Ezen ő is ugyanúgy meglepődött, mint én.

- Ezt meg hogy értem el?

- Nem tudom. De ez így nagyon nem lesz jó.

- Ó dehogynem, most már bármikor elkaphatlak, nem menekülsz.

- Mintha annyira akarnék, te. – Szembefordultam vele és csak néztem, ahogy a szabad kezét, amivel a csuklómat fogta, lentebb csúsztatja és összekulcsolja a kezünket.

- Látod, már ezt is meg tudjuk csinálni.

- De jó egyeseknek! – nevettem el magam. Majd kiszedtem a fogásából az ujjaimat.

- Várj, meg kell néznem valamit. – koncentráltam az összeérő tenyerünkre, ami mellmagasságban tartott Chanyeol és próbáltam anyagtalanná válni. Nem sikerült. Egyszerűen nem sikerült. Azonnal elkaptam tőle ijedtemben a kezem és odarohantam a tetőpárkányon lévő kerítéshez. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha átvezetem rajta a kezem. Hála az égnek, azon simán átment. Visszamentem hozzá, de eléggé kérdőn tekintett rám.

- Csak akkor vagyok szilárd, úgy, hogy nem is koncentrálok rá, ha hozzád érek. Egyébként nem. Hány mellékhatása lesz még, hogy beléd mentem? Látod, nem kellett volna…

- Megbántad?

- Nem, de… jaj, hagyjál már. Ezt vedd komolyan. Mi lesz, ha bajunk lesz belőle?

- Jól van na, én ehhez nem értek. Mi volt az elsőnek a következménye?

- Beléd zúgtam.

- Olyan hamar?! Az a kocsis volt?

- Aha.

- És a második?

- Megláttál.

- Ahhoz képest ez nem nagy szám – mondta Park professzor, majd elkezdtem az ajtó felé, majd lefelé a lépcsőn tuszkolni. Egyszer csak valami másra lettem figyelmes.

- Várj, áll meg!

- Valami baj van?

Teljesen lefagytam. Az őrangyal érzékelőim mást is érzékeltek a közelünkben. Chanyeol látta rajtam, hogy valami nem stimmel.

- Raerim, valaki van itt?

- Nem tudom – Ahogy ezt kimondtam, és még az utolsó lépcsőfokról kinéztem a nyitott ajtón a tetőre, megláttam egy éppen elmenő fehér foszlányt. Azonnal kirohantam a tetőre és a fehérség után néztem. Aztán megéreztem, hogy ki volt az. Chanyeol utánam jött és mikor felé fordultam, csak ennyit mondott:

- Angyaléknél is van paparazzi?

- Ha még tudnád, milyen nagy bajban vagyunk most – majd mindketten felnéztünk a csillagos égre, aggódó tekintettel.

 

Ha az érzetem nem csal, az a fehér foszlány egy őrangyal volt. Aki mindent látott, ami a tetőn történt.