8. fejezet

Még egyszer hosszan ránéztem Chanyeolra. Az egyik felem örömtáncot járt, hogy látott és tudtam vele kommunikálni, a másik viszont azt kívánta, bárcsak vége lenne ennek a rémálomnak. Fel se tudtam fogni az egészet, meg se tudtam magamban tervezni, mit teszek vagy teszünk, ha ez kiderül. Le kellett nyugodnom egy kicsit, mielőtt elmentem volna jelenteni.

Még megnéztem Baekhyunt, hogy jobban van-e, felhúztam a védőburkokat és elszálltam egy közeli parkba. Ott megálltam mindennek a kellős közepén és felnéztem a csillagos égre. Tisztáztam magamban mindent: kitöröltem – inkább elnyomtam – magamban védencemhez fűződő minden érzésemet, amiből jócskán volt; végiggondoltam, hogyan tudnám elsimítani az ügyet, és mit kellene hazudnom, hogy tényleg ne legyen baj. Egyre inkább azt vettem észre, hogy már nem is magam miatt aggódtam, hanem Chanyeol miatt.  Mi lesz, ha mégis leszek olyan béna és elszúrom, vagy észreveszik a kapcsolatot én és ő közte? Mert hát valljuk be, az esetek nagy részében olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. Akár neki is baja eshet, mert törlik az emlékezetét vagy valami hasonló. Azt pedig nagyon nem szerettem volna. Vágjanak a pokolba, vegyék el tőlem, fosszanak meg a szárnyaimtól, de neki azért ne essen bántódása! Most az egyszer, Raerim, hazudj valami nagyon jól!

Nagy levegőt vettem és elteleportáltam. Gondolnánk, hogy a mennybe mentem, mivel angyal vagyok, de nem egészen. Mi egy párhuzamos dimenzióban élünk, ami kapcsolatban áll az emberek világával, nagyon röviden felvázolva a dolgot.

Amikor megérkeztem, melegség árasztott el. Otthon, édes otthon. Egy hatalmas fehér csarnok egyik részén álltam és nyüzsgött körülöttem mindenki. Oldalt folyosók nyíltak, irodák sokaságait rejtve. Őrangyalok cikáztak, beszélgettek, ordítoztak egymással, papír postaszárnyak repkedtek a fejem fölött és gyönyörűen sütött a nap a csarnok mennyezetén át.  Annyira jól esett csak állni és nézni mi történik másokkal, hogy kezdtem teljesen elfeledkezni arról, hogy én most elég nagy bajban vagyok. Sóhajtottam egy nagyot és belevetettem magam a tömegbe. Odasétáltam a csarnok közepén lévő hatalmas szökőkúthoz, aminek a közepén egy nagy fa volt. Olyan szépen zöldellt a nagy fehérségben. Megint a fejembe hasított, hogy ma fogom elárulni az egész őrangyal társadalmat azzal, hogy lát a védencem és én nem teszek ellene semmit. Nemcsak hogy nem teszek semmit, még hazudok is róla. De nem is hazudok, ha jobban belegondolunk. Csak nem közlök minden információt. Pont a legfontosabbat. Ez ugye még nem akkora bűn? Nem is hazudok, nem is füllentek, csak „véletlenül” kihagyom, hogy „Ja és képzeljétek a védencem meglátott és olyan aranyos volt, nem is félt tőlem”. Atya úristen, mit fogok én kapni, ha egyszer csak mégis elszólom magam… Vagy valaki észreveszi…

- Raerim! RAERIM! Héj! – kiabált valaki oldalról nekem, én pedig odafordultam, de nem nagyon fogtam fel, túlságosan el voltam foglalva a saját szánalmasságommal.

- Hahó! Szia, Raerim! Minden rendben van? – kérdezte tőlem Chris. Egy csomó akta volt nála.

- Jah, persze. Szia, Chris! Most megyek jelenteni – mosolyogtam vissza.

- Jól van, amint látod, én se tudok pihenni. Ja, majdnem elfelejtettem. Ha végeztél, keress meg, mert leviszem, vagyis levisszük az újoncot hozzátok. Hogy is hívják a védencét?

- Öh… Kyungsoo.

- Áh, igen! Jól ki fogtok jönni. Csendes lány, de nagyon okos és kedves. Mondom, keress majd meg, mert én is megtenném, de… - emelte fel a nagy kupacot, ami a hóna alá volt csapva.

- Persze, persze.

Már indult tovább, mikor hirtelen mégis visszafordult.

- Remélem, azért nagy baj nem lett attól az árnytól.

- Ezt meg honnan?! – képedtem el, mert ha ezt tudta, akkor…

- Az egyik őrszem értesített, hogy ma elég nagy árnyaktivitás volt a te környékeden. Mivel aggódtam, rákérdeztem, hogy történt-e árnytámadás, és akkor mondta, hogy igen, volt egy, mégpedig nálad.

- Aha, oké. Értem. Nem volt nagy baj, kiheverték – nyeltem egyet, mert azt nem tudhatta Chris, hogy bele is mászott az egyik srácomba. – Megoldottam. Tényleg nem volt gond – mosolyodtam el, hogy elfelejtse az előző szavaimat.

- Jól van, na, rohanok, majd találkozunk! – És el is tűnt az őrangyal tömegben.

A jelentő irodákhoz vettem az irányt, de amint megláttam, hogy az én szekciómnál is mekkora a sor, felsóhajtottam. Legalább lesz időm kitalálni a történetet alaposan.

Nálunk a jelentés rendszere úgy működik, hogy területenként el vannak osztva a jelentő irodák. Értelemszerűen én a Dél-Korea, Szöul megye, Szöul részhez tartoztam. Szöul nagyváros, külön iroda kell neki. A helyiségben öt felsőbbrendű őrangyal ül egy asztalnál és hallgatják az őrangyalok beszámolóit. Mivel elég sokan vagyunk, ezt nem lehet egyesével megoldani. Vannak, akiket csak úgy, egymástól függetlenül hívnak be egyszerre, de vannak, akiket tudatosan, mert a védenceik egy helyen voltak aznap, vagy egy helyen laknak – család, barátok, csapatok, legyen sport vagy zene, mint az enyéim – és felesleges lenne ugyanazt a történetet újból és újból meghallgatni. Legalább egymást kiegészíthetik a jelentők.

Vártam a soromra, miután átléptem a jelentő részleg kapuja alatt, ami regisztrálja, hogy itt vagyok és jelentést szeretnék tenni. Ez alapján hívnak be. Leültem egy közeli székre és elnyúltam rajta. Az agyam már füstölt, annyit gondolkodtam a megfelelő szövegen, amit majd mondani fogok, de még mindig nem volt tökéletes. Már egyáltalán nem is a várakozófolyosón voltam, hanem máshol kalandoztam, mikor meghallottam, hogy engem szólítanak. Csak engem, senki mást. Olyannyira megijedtem, hogy hirtelen meg se tudtam mozdulni.

- Raerim. Park Chanyeol őrangyala, Raerim jöhet jelentést tenni.

Eddig is ilyen frusztrálóan hangzott a behívás, vagy csak most érzem olyannak, mert olyan szerencsétlen a helyzetem, hogy nem tudok tiszta lelkiismerettel beszambázni az irodába a főnökeim elé?

- Megyek már, itt vagyok. – A gyomrom görcsben állt, nyelni se tudtam normálisan. Miért csak engem hívnak be?! EZEK TUDNAK VALAMIT! Kész üldözési mániám lett már.

- Jöjjön csak, azért van egyedül, mert most van egy kis szünetünk, de a magáéra még van időnk. Na, mondja gyorsan – mondta nem kissé lenézően és lassan az egyik felügyelő, míg a többi készülődött a szünetére és már mocorogtak a székeikben.

- Igenis. Ma… - elakadtam. Már az első szónál. MI LESZ ITT?! – Ma részem volt egy árnytámadásban. Az egyik mellékvédencemet megszállta, a körülmények tisztázatlanok. Valószínűleg figyelmetlenség az oka a részemről. Elnézésüket kérem! – Megakadtam és lehajtottam a fejem.

- Folytassa!

- Öhm, az árnyat sikeresen eltávolítottam és megszüntettem, vagyis… felmentettem. Bocsánat. A… a … védencem is megsérült több helyen, de csak külső sérüléseket szenvedett. – Ennél a résznél beugrott Chanyeol hasa és még közelebb kerültem az ájuláshoz, vagyis az elhalványuláshoz.

- Verset akar szavalni, vagy rövidebbre fogja, hogy szünetünkre mehessünk?

- Igenis uram, elnézést.

- Ha még egyszer elnézést kér, kivágom az ajtón – mondta nekem egy másik felügyelő. Nagy levegőt vettem és elhadartam az egészet, persze gondosan kihagyva azt a részt, hogy Chanyeol lát.

- A védencemet leápoltam, a mellékes védencemet is meggyógyítottam, a többi emberi lény is biztonságban van. Ma fellépésük volt, nem volt gond. Vagyis volt gond, mert ugye a mellékes védencemet ki kellett purgálnom, mert beleszállt az árny, de jobban lett. A fellépés is jól sikerült, az este már nem tapasztaltam semmilyen aktivitást és a védencem is nagyon ara… khm… nyugodtan aludt el. Mellesleg…

- Az előbb verset, most meg regényt akar. Jó, köszönjük szépen. Elég lesz. Vagy lenne más regélni valója esetleg?

- Hát izé…

- Nem azért mondtam, mert kíváncsiak vagyunk rá. Elmehet.

- Köszönöm szépen – mondtam olyan gúnyosan, amennyire csak lehetett. Nem értettem miért ennyire hárpiák ma. Nem is engedtek beszélni.

Megfordultam és kiviharzottam az ajtón, majd felfújva magamat elkezdtem keresni Christ. Még hogy regélek, és nem hagynak beszélni. MILYEN HOZZÁÁLLÁS MÁR EZ! Az a dolguk, hogy meghallgassanak, nem az, hogy elhessegessenek. De ahogy jobban belegondoltam, piszkosul jól jártam, hogy ilyenek voltak. Ha nyúztak volna, lehet, kikotyogtam volna valamit. Így is, mi az, hogy aranyosan aludt?!

Mire végiggondoltam az elmúlt perceket, meg is találtam a szememmel Christ, aki már nagyban magyarázott az új őrangyalnak. Gyorsan odafutottam hozzájuk és ráugrottam az új lány vállára.

- Szervusz, újonc! Na, várod már?

- Jesszus! Szia! Mindig ilyen? – fordult Chris felé a lány megbotránkozva.

- Igen, szokd meg – nevetett Chris, majd rám nézett. – Ő itt Kyorim.

- Kyorim. De szép neved van! Örülök, hogy együtt leszünk. Kyungsoo egy áldott jó teremtés és nagyon aranyos, kedvelni fogod, nem fog túl sok fejfájást okozni neked.

- Annak örülök.

- Indulhatunk? – kérdezte Chris és már meg is fogta Kyorim és az én karomat.

- Mi?! Most? Azonnal, de… izé... – Leesett, hogy ha a fiúk felkeltek, köztük Chanyeol, akkor én nagyon nagy bajba leszek, ha az a gyerek még mindig lát és elszólja magát. Valahogy hamarabb le kell jutnom, mint ők, hogy leellenőrizhessem, és szükség esetén figyelmeztethessem.

- Valami gond van? – nézett nagy szemekkel rám Chris, Kyorim pedig összehúzott szemöldökkel hallgatott, mert ő se értette a vacillálásomat.

- Ja, semmi. Csak gondoltam előre megyek, hogy leszedjem a védőfalat, vagy rendbe szedjem a fiúkat, hogy ne ijedjen meg annyira Kyorim az új védencétől… esetleg.

- A védőfal nekünk nem árt, Kyungsoot pedig már láttam, olvastam az aktáját, te meg épp az előbb említetted, hogy „egy áldott jó teremtés”, úgyhogy nem tudom, mi lehetne a gond. – Azt hittem, ott helyben megfojtom az új lányt. Már nyílt volna a szám, hogy visszaszóljak, de Chris megelőzött.

- Együtt megyünk le – hangsúlyozta ki az „együtt” szót Chris, amitől még idegesebb lettem.

- Jó. – Könyörgöm, Nagyfőnők, add, hogy még nem ébredtek fel, KÉRLEK!

Leteleportáltunk. Mit ad isten, a fiúk ébren voltak. Csodálatos. Kyungsoo a konyhában ügyködött, Jongin ki-berohangált a szobájából, mert nem találta a fölsőjét, Sehun unottan tévét nézett, Junmyun pedig telefonon beszélt a menedzserrel. Baekhyunt és Chanyeolt nem láttam. Nagyon remélem, hogy a szobátokban vagytok.

- Ez lenne a ház és ott a konyhában Kyungsoo, általában ott van – kezdtem el magyarázni, hogy tereljem a figyelmet, ha véletlenül feltűnne a két jómadaram.

- Tényleg aranyos. Chris, lenne még valami, amit meg kell beszélnünk? Vagy már minden rendben van?

- Igen, lenne pár dolog. Minden este vagy hajnalban, mikor elalszik a védenced, jössz, és jelentést teszel… – kezdett magyarázni Chris, én pedig közben figyeltem minden szavára, mert olyan nosztalgikus volt ez a betanítás, mintha nekem magyarázna. Aztán hirtelen megpördültem a saját tengelyem körül, mert meghallottam védencem mély hangját a fürdőszoba felől. Az ajtóban állt, kezében egy fogkefe volt – épp csak ki akart szólni, hogy hány óra van, de – pechemre – meglátott.

- Ah, még mindig lá… - kezdett bele, de hirtelen félbehagyta, mert hatalmasra nyitottam a szemeimet és aprón ráztam a fejemet, hogy „meg ne szólalj”! Nem nagyon vette a jelet és elindult felém, mikor megláttam, hogy Kyorim is észrevette Chanyeol közeledését. De épp, mikor pánikolni kezdtem volna, Chris váratlanul megfogta a lány vállát és elfordította.

- Kyorim, megmutatnám, hogy mennyire kell felhúzni a védőburkot. Lehet Raerim majd megcsinálja helyetted, de azért jó lenne, ha te is tudnád – húzta kifele Kyorimot Chris.

Az ütő is megállt bennem. CHRIS, IMÁDLAK! Nem tudom, hogy direkt csináltad-e vagy nem, de KÖSZÖNÖM! Chanyeol, most kinyírlak!

A fiú a szobája előtt állt, immár fogkefével a szájában, és mielőtt bement volna, intett nekem, hogy menjek. Megyek és leszedem a fejed.

- MI A HÉTSZENTSÉGES ATYA ÚRISTEN ÜTÖTT BELÉD? NEM MEGMONDTAM, HOGY TÁRSASÁGBAN NE BESZÉLJ HOZZÁM?!

- Bost bi ban? Neb is ölülsz, hod bég bindig látlak? Tök jó edébként, hod bég bindig van szubererőb – majd kiesett a szájából a fogkefe és majdnem lecsöpögött a matracára a hab.

- Az van, hogy… Csak… engem láttál?

- Miért? Többen is vagytok? – most kivette a szájából, mert rájött, hogy úgy nem tud beszélni.

- Igen, itt a főnököm, meg Kyungsoo új angyala. És NEM kéne megtudniuk, hogy látsz! ÉRTVE VAGYOK!?

- Ja, világos mint a nap. D.O.-nak is van angyala? Ő is látja?

- Nem, ő nem. Na, húzás vissza, mert nem tudom, mikor buktatsz le. Ne küldj felém semmilyen kommunikációs jelet. Vedd úgy, hogy nem is vagyok.

- Oké… de azért majd tudunk beszélni a mai nap folyamán?

- Fogalmam sincs, Kyorim most már mindig itt lesz, lehet nem fogunk tud…

- Hé, haver, te magadban beszélsz? – hallatszódott át a csukott ajtón Jongin hangja.

- Nem, dehogyis, telefonálok! – ordította ki Chanyeol, majd suttogva folytatta – Tényleg óvatosabbnak kell lennünk.

- Lennünk? Mi ez a királyi többes? Neked kell csak vigyázni! Basszus! – Megéreztem, hogy Chris visszajön Kyorimmal, úgyhogy nagyon gyorsan kirepültem a szobából, otthagyva Manót a fogkeféjével és habos szájával, ahogy – hogy gebedjen meg! – még így is jól nézett ki. Ő is vette a jelet és kijött a szobából.

- Hova tűntél? – kérdezte Chris.

- Csak körbenéztem. Meg, hogy Baekhyun jobban van-e már a tegnapiak miatt – hazudtam. Hazudtam, de AKKORÁT! Chris visszafordult Kyorimhoz.

- Jól van. Akkor most már mindent tudsz. Ha bármi lenne, kérj segítséget Raerimtől, segíteni fog. Ja és mellesleg le se lehet lőni, annyit beszél, arra készülj fel. Na sziasztok! – Azzal Chris legyintett egyet a kezével és otthagyott minket. Kettesben. A fiútenger közepén.

- Nem akarsz valamit elmondani nekem kezdésnek? – fordult felém Kyorim, majd fejével Chanyeol felé bökött.

- Mert kéne? – vágtam vissza pökhendin, miközben belül a frász kerülgetett.

- Inkább a barátod szeretnék lenni, mint az ellenséged.

- Én is az előbbit választanám, ha lehet.

- Akkor jobb, ha beszélsz.

Észrevettem, hogy Chanyeol már kijött a fürdőből és nézte, ahogy Kyungsoo főzött, de lopva rám-rám pillantott. Láthatta rajtam, hogy baj van, mert egyre többet nézett felém Kyorimon keresztül, aki háttal állt neki. Végül már én sem bírtam a lány szigorú tekintetét és kétségbeesve Chanyeolra néztem.

Most mi lesz velünk, Chanyeol?