Az autós megállt és
kiszállt segíteni – valójában óbégatni, mert egy idősebb nő volt, a mentő pedig
szerencsére igen hamar megérkezett. A mentősök lassan felrakták az eszméletlen
Soomint a hordágyra, és berakták az autóba. Megkérdezték Baekhyunéktól, hogy
közeli hozzátartozók-e, amire a válasz sajnos az volt, hogy nem, de addig
erősködött Chanyeol, míg őket is bevitték a kórházba, Soominnal együtt. A
mentőben két oldalt ott álltam én, szembe velem Muntae. Kicsit sem akartam
megfojtani, vagy neki esni, viszont az az aggódás, amit Chanyeol mutatott az
eszméletlen lány miatt, megijesztett. Muntae
tehet mindenről, direkt üttette el a védencét, hogy Chanyeol szíve most már ő
hozzá húzzon, szép terv, mondhatom.
Mikor beértünk a
kórházba, Soomint betolták gyorsan a mentősök, Chanyeoléknak pedig meghagyták,
hogy várakozzanak az arra kijelölt helyen. Muntae Soominnal együtt eltűnt, a
fiúk pedig fáradtan és leverten leültek a váró terembe. Éppen szólni szerettem
volna pár lélekmelengetőt Chanyeolnak, hogy nem az ő hibája és nem lesz semmi
gond, mikor megláttam a terem végén Christ. Azonnal megfagyott volna bennem a
vér, ha ember lettem volna, de így csak álltam kétségbeesett arccal. Baekhyun
simogatta Chanyeol hátát, aki a kezébe temette arcát, így nem láthatta, hogy én
mit csinálok. Chris mutatta az ujjával, hogy menjek oda, amit egyáltalán nem
akartam. Nem akartam hallani azt, amit majd mondani fog. Végül mégis
megmozdultam. Mikor odaértem hozzá, még leellenőriztem, hogy Chanyeol tényleg
nem figyel-e.
- Szia Chris!
- Szervusz! Tudod,
miért jöttem. – Fájdalmasan néztem rá és láttam, hogy neki se fog jól esni az,
amit majd most mondani fog.
- Megvan a döntés,
ugye?
- Igen, Raerim, megvan.
Még sikerült állnom a
tekintetét, de éreztem, hogy ez nem sokáig lesz így.
- Felfüggesztettek
Park Chanyeol védnökségéből – mondta Chris halkan és minden egyes szava
hatalmas kőtömbként zuhant a szívemre. Nem tudtam tovább a szemébe nézni, csak
lehajtottam a fejem és pásztáztam a márványkövezetet, küszködve a könnyeimmel.
Nem mintha nem tudtam volna, hogy ez lesz, mert valószínűleg Muntaenak ez volt
a tökéletes terve, hogy engem eltávolítson Chanyeol mellől és majd nyugodtan
foglalkozhat a bajba esett Soominnal. Tökéletes
terv.
Felnéztem és ránéztem
a védencemre, aki beszélgetett Baekhyunnal és nem is tudta, hogy most veszített
el.
- Mennyi időm maradt?
- Ha most felmész
jelenteni, már nem jöhetsz vissza.
- Értem. Tiszteletben
tartom a Nagy Tanács döntését. Arra megkérhetlek, hogy vidd haza Baekhyunt?
- Persze.
- Köszönöm szépen! Én
pedig megpróbálok nem… megpróbálok elbúcsúzni tőle, minél fájdalommentesebben.
- Rendben, otthon
találkozunk. Raerim, nem a te hibád.
- Ne gyere nekem ezzel!
Most nagyon nem segít… - Kicsit nagyon is bunkó voltam Chrissel, pedig annyit
segített nekem… nekünk. Nekünk. Már nincs
többé olyan, hogy Nekünk, hogy Mi. Lassan, minden érzelmet eltűntetve az
arcomról, odamentem a fiúkhoz.
- Chanyeol?
- Igen? – Szegény teljesen
kétségbe volt esve. De ez kapóra jött, mert legalább nem vett észre rajtam
semmit. Neki így is elég rossz napja volt, nem akartam még én is tetézni az
egészet. Majd idővel megtudja.
- Baekhyunnak mondd
meg kérlek, hogy jobb, ha hazamegy. Vagyis ő hazamehet, ha szeretne. Van itt
egy másik őrangyal, ő majd haza kíséri, és én itt maradhatok veled. – Chanyeol
nem nagyon értette, hogy miért kell hirtelen hazaküldeni Baekhyunt, de aztán
ránézett a barátjára és már látta az okát. Szegény fiú már ülve is lassan
bealudt.
- Baekhyun, menj haza!
Neked nem kell itt lenni, menj haza nyugodtan. Én még itt maradok, megvárom,
hogy mit állapítanak meg az orvosok, aztán én is megyek.
- Nem lesz baj?
- Dehogyis, menj csak.
- És Raerim velem
lesz?
- Más megy veled, de
nem eshet bajod.
- Akkor jó, köszönöm,
Raerim – mondta bele a váróterem éterébe Baekhyun, álmosan. Elköszönt a
barátjától, kívánta, hogy ne legyen semmi gond Soominnal, majd elindultunk
kikísérni. Chanyeol hívott neki egy taxit, majd Baekhyun is és Chris is elment.
Csak mi maradtunk. Kettesben. Legszívesebben megfogtam volna Chanyeol kezét,
hogy még egyszer közel érezhessem magamhoz, de még nem tehettem, mert
visszamentünk megvárni az eredményt. Mikor sétáltunk vissza szótlanul az egyik
nővér megállított minket és elirányított Soomin szobájához. Már nem az
intenzíven volt. Mikor megtaláltuk a szobát, Chanyeol kicsit hezitált a
belépést illetően, majd elhúzta az ajtót. Soomin eszméletlenül feküdt az ágyon,
infúzióra kötve és az egyik keze be volt gipszelve. Az orvos ott állt az ágya
szélén és körmölt még pár dolgot. Muntae Soomin fejénél állt, mint aki
lecövekelt. Semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Amint meglátta Chanyeolt
az orvos, elmosolyodott.
- Ön közeli
hozzátartozója?
- Nem, egy jó barátja
vagyok, de már telefonáltam a szüleinek, hamarosan itt lesznek.
- Értem. Azért Önnek
is elmondom, nem esett komolyabb baja. Hála az égnek pont időben állhatott meg
az az autós. A bal karja eltörött, kisebb zúzódások vannak a lábán és a testén,
és enyhe agyrázkódása is van. Nyugodjon meg, semmi komoly. Még három napig bent
tartjuk megfigyelésre, de utána már mehet is haza.
- Köszönöm szépen –
hajolt meg Chanyeol és én is illedelmesen, ő az orvosnak, én az orvos
őrangyalának.
- Legközelebb jobban
vigyázzon rá! – paskolta meg Chanyeol vállát az orvos, miközben kiment a
szobából. Igen, Chanyeol, ezentúl őrá vigyázz!
Ő ember. Ennek így kell lennie…
Chanyeol odament
Soomin ágyához és óvatosan megfogta a lány kezét. Azt hittem, ott sírom el
magam, de még bírtam. Bírnom kellett, mert az a legrosszabb, mikor megmutatod
az ellenségnek, hogy ő győzött. Igenis
higgye azt Muntae, hogy nem győzött, vagy csak a látszatát tartsam fel, hogy
nem törtem össze. Persze ez nagyon
nem volt igaz. Teljesen össze voltam törve. Soha
többé nem ölelhetem, foghatom a kezét, cirógathatom az arcát, vagy egyszerűen
csak nézhetem Őt. Ráadásul, ha én ezt az ítéletet kaptam, Chanyeol holnapra már
azt sem tudja, hogy volt egy olyan lány az életében, akit úgy hívtak, hogy
Raerim. Igaz, nem volt ember, de… de… sze… szerették… egymást. Bírd ki! Bírd ki legalább addig, míg itt
vagytok a kórházban. Könyörgöm, Raerim! Egyáltalán Chanyeol szeretett engem
valaha is?
- Remélem, jobban
leszel, Soomin – szorította meg utoljára Chanyeol a lány kezét, majd felém
fordult. Én gyorsan elkaptam a fejem, mert éreztem, ha nem teszem, ott kezdek
el keservesen sírni, és helyette Soomint néztem.
- Mehetünk Raerim. – Ezt most miért mondtad ki? Igazából mindegy volt, hiszen Muntae
úgyis tudta. Innentől minden mindegy volt. Ránéztem még egy utolsót Muntaera,
minden gyilkos szándékomat beletéve abba az egy nézésbe, de ő csak állt
rezzenéstelen arccal, majd védencét kezdte el pásztázni.
Mikor kimentünk a
kórházból, Chanyeol is hívott egy taxit. Már mondani akarta a címet, mikor
halkan szóltam neki, hogy ne menjünk teljesen haza. Ő csodálkozott egyet, majd
az arca komorrá vált és egy közelben lévő utcát adott meg.
- Tudom, hogy álmos
vagy nagyon is, de nem sétálnánk egy picit? – Chanyeol rám sem nézett, csak
bámult ki az ablakon. Ez nagyon fájt. Biztosan mérges volt rám, amiért még
ezzel is nyaggattam, pedig ő már aludt volna, meg most ütötték el egy jó
barátját és még én is pesztráltam a hülye kéréseimmel. A taxi megállt, Chanyeol
kifizette a fuvart, majd a taxi is elment és tényleg csak magunkra maradtunk. A
folyópart menti kis parkon keresztül mentünk, ami nem volt annyira távol a
lakástól, és csendes volt ebben az időszakban.
Chanyeol megfogta a
kezem szép lassan, és megszorította. Lehet,
hogy mégis látta a reakciómat Chris mondatára? Nem hiszem. Csak támogatást
szeretne Soominnal kapcsolatban. De már nem lesz bajuk, mert én elmegyek,
Muntae álma teljesült. Nem eshet bajod, Chanyeol, se senki másnak. Azzal
megszűnik minden baj, hogy elmegyek. Igen, ez a legjobb mindenkinek. Ez a
legjobb. Hirtelen jött neked ez az őrangyalos világ, tűnjön majd egy egyszerű
álomnak. Tényleg kívánom, hogy jó életed legyen ezentúl, legyél nagyon sikeres
és ne foglalkozz az utálóiddal! A fiúkkal legyél mindig jóban, ne
veszekedjetek, támogassátok egymást. Mindezt szépen megfogalmaztam
magamban, de kimondani nem mertem. Csak halkan baktattunk egymás mellett. Ő
fogta a kezem és nekem ez nagyon jól esett. Nem akartam, hogy vége legyen a
sétának, soha nem akartam volna elszakadni Tőle. Soha. De a sors így akarta.
Egy embert kell szeretnie, nem egy olyan lényt, akit senki nem lát és vannak
olyanok, akik nem is hisznek a létezésében. Chanyeolt őrültnek titulálnák. Ami
nem lenne jó.
- Miért vagy ennyire
szótlan? – kérdezte tőlem álmosan.
- Csak nem szerettelek
volna zavarni. Gondolom, álmos vagy, meg Soomin miatt aggódsz…
- Nem miatta aggódom,
hanem miattad.
Felnéztem rá és ő csak
lógatta az orrát.
- Miattam ne aggódj!
Nekem nem eshet bajom! Tudod, én halhatatlan vagyok! – erőltettem egy nagyon
gyenge mosolyt az arcomra.
- Rájöttél, hogy ki
volt az, aki folyamatosan zaklat minket?
- Igen. De már nem
érdekes, a veszély elmúlt. Semmi nem fog ezentúl történni.
- Tényleg? És ki volt
az?
- Nem fontos, már nem
jelent veszélyt.
- Rád se?
- Itt nem én voltam a
lényeg, hanem te, és a többiek.
- Nekem nem a többiek
a lényeg, hanem te. – Ne mondj ilyeneket,
kérlek. Ne nehezítsd meg a dolgomat. Nem válaszoltam neki, csak néztem a szemeibe
és elvesztem bennük. Nem lehetsz az enyém
örökre. De így legalább biztonságban vagy. Te vagy az első, akinek a szívemet
adtam. Te leszel az utolsó is.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy. Na,
siessünk, mégse volt jó ötlet ez a séta. Mindjárt elalszol – vettem sietősebbre
a lépteimet. Már az utcában voltunk, pár háznyira az EXO rezidenciától, mikor váratlanul
kicsúszott a kezem Chanyeol kezéből. Rájött…
Nem mertem visszanézni
rá. Nem akartam neki elmondani, nem tudtam, hogyan is kéne elmondanom. Úgy
terveztem, hogy majd elaltatom, és ha reggel felkel, már nem talál meg. Az
kevésbé fájdalmas, mint csöpögős búcsút venni egymástól. Ha pedig úgyse fog
emlékezni rám, nem kell elbúcsúzni. De nem tudom, kit akartam áltatni.
- Chris volt az a
másik őrangyal a kórházban, ugye? Ő volt az, aki Baekhyunt hazakísérte, ugye?
Chanyeol megfagyva
állt az utca közepén, fél méterrel távolabb tőlem. Csak a lábát néztem, majd
egy idő után ránéztem, mert nem tartottam tisztességes dolognak, hogy nem a
szemébe mondom a dolgokat, amik rá ugyanúgy tartoznak. Hiszen az ő őrangyaláról
volt szó.
- Igen – vallottam be
halkan.
- Nem… ezt nem
tehetik… - Ahogy kimondta, már tudtam, hogy tudja. Lehunytam a szemem, hogy ki
ne csorduljon a könnyem, másrészt nem tudtam állni Chanyeol nézését.
- Azért voltál ilyen csendes,
azért kellett sétálnunk… Miért nem mondtad el már akkor?
- Nem én voltam ott a
kórházban, nem engem ütött el a kocsi. Egy ember élete sokkal fontosabb, mint
egy döntés, amit felettem hoztak.
- Ezt nem hiszem el…
én szúrtam el? Nem, ez nem lehet…
- Nem, nem, dehogyis, nem
te tehetsz róla, hallod? – Odamentem hozzá és a két kezem közé fogtam az arcát.
- Hallod, amit mondok? Nem te tehetsz róla.
Ennek eleve nem is lett volna szabad megtörténnie. Egy ember és egy őrangyal… aki hibás lehet, az
csakis én vagyok, úgyhogy kérlek, ne hibáztasd magad. Kérlek! Az istenért, nem
akartam ennyire érzelgősre venni a dol…
Chanyeol megcsókolt, úgy,
mintha az élete múlt volna rajta. Én nem éreztem semmit – de ő érzett, és ez
volt a lényeg. Ő volt a lényeg, hogy összetörtem a szívét. Én szívtelen és hasznavehetetlen őrangyal. A feladatom az lenne, hogy
védjem a védencemet, ne pedig ronccsá tegyem. Magához húzott, körbefonta a
derekamat és nem akart elengedni. Én sem őt, de lassan idő volt. A nap sugarai
már kezdtek utat törni a fák leveli között. Kis idő múlva elszakadtunk
egymástól, mert szegény nem kapott levegőt.
- Nem hagyhatsz itt.
Te vagy az őrangyalom. Nem vehetnek el.
- Sajnos elvehetnek,
ha nem végzem megfelelően a munkámat.
- De te tökéletesen
végezted, nem volt hiba benne…
- Szerinted… - Próbáltam
elmosolyodni, de megéreztem a hideg cseppet az arcomon. Hát idáig bírtam.
- Nem lehet valamit
tenni? Fellebbezni vagy valami?
Csak ráztam a fejem,
mert már nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam megszólalni. A legszívesebben
csak sírtam volna a mellkasába temetve az arcom, de mennem kellett. Felnéztem
rá és egyszerűen csodálatos volt. Az én kis védencem.
- Vigyázni fogok rád
fentről, figyelni foglak, úgyhogy ne csinálj hülyeséget. Valószínűleg Kyorimot
kapod meg, ha nem új őrangyalt, de őket nem fogod már látni. Lehet, nem fogsz…
nem fogsz rám se…
- Nem felejtelek el
soha, oké? Viszont az ordibálásod hiányozni fog – poénkodott, de neki se jött
össze olyan bátorra, mint ahogy szerette volna. Én is nevettem vele, de a
könnyeim egyre gyorsabban törtek utat.
- Tudom, hogy ezt nem
kéne mondanom, de… olyan gyönyörű vagy mikor sírsz. Vagyok olyan szerencsétlen,
hogy egyszer se sikerült örömből megsiratnom téged. Bocsáss meg! – Ezen muszáj
volt nevetnem, és ő is nevetett. Fájdalmasan, kettétört szívekkel kacagtunk
egymás nyakába borulva. Csak szorítottam magamhoz és beletúrtam a hajába. Olyan jó érzés lehetett volna. Próbáltam
visszaemlékezni, mit éreztetett velem, mikor beleszálltam és így valamennyire
elviselhetőbb volt. Hála az égnek nem
kérte tőlem, hogy tegyem meg megint.
A nap már elég magasan
járt és az utca is kezdett kivilágosodni. Itt volt az idő.
- Chanyeol, mennem
kell.
- Még maradj, nem
akarom, hogy menj.
- De muszáj… - Kicsit
eltávolodtam tőle és újra elvesztem a szemeiben. Megcsókoltam. Utoljára, minden
érzelmemet beletéve, féltem, túl is csordul, de Chanyeol bírta. Egy örökkévalóságnak
tűnt, ahogy ajkaink összeforrtak, mégis ez volt az utolsó.
Köszönöm, Chanyeol, hogy az őrangyalod lehettem, köszönök mindent, amit
kaptam tőled és kérlek, bocsáss meg, hogy megkeserítettem az életedet. Viszont
most már minden sokkal jobb lesz, minden visszatér az eredeti kerékvágásba és
mindenki olyan lesz, mint eddig volt. Ember az emberi világban, őrangyal az
angyali világban. Nem érintkezik a kettő, mert nem érintkezhet.
Elszakadtam tőle,
immáron teljesen, csak a kezünket fogtuk még. Majd azt is elengedtem és
Chanyeol kezei erőtlenül hullottak a teste mellé. Nem is nézett a szemembe,
csak a földet bámulta. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne legyen ennyire
letargikus az elköszönés, már így is túlságosan fájt.
- PARK CHANYEOL! Te ólábú,
manó fülű, Happy Virus! Nehogy már egy csaj fogjon ki rajtad, tessék újra
őrültnek lenni! Az élet nem áll meg, hát te se állj meg! Légy büszke magadra,
hisz… elraboltad egy angyal szívét. – Chanyeol hatalmas szemekkel nézett rám,
nagyon megijeszthettem az ordításommal. Felszálltam egy kicsit, hogy
szemmagasságba legyek vele, majd egy halvány csókot leheltem a tökéletes
szájára.
- Vigyázz magadra és
légy mindig önmagad!
Nem vártam meg, hogy
bármit is mondjon, elhalványodtam és már csak annyit láttam az emberi világból,
hogy Chanyeol felfelé néz, majd térdre roskad és lehajtja a fejét. Pontosan úgy
volt ott, ahogy akkor, mikor először szálltam belé, hogy megmentsem az autótól.
Úgy találtam rá és most úgy hagyom el.
Viszlát
Chanyeol!
*
*
*
Mikor felértem, alig
voltak a nagy csarnokban, valószínűleg már mindenki elment dolgozni. De jó, munkanélküli, szívbajos, érzelmileg
roncs, leselejtezett őrangyal lettem. Körbenéztem és megakadt a szemem a
nagy fán. Kit érdekel, hogy oda tilos
felmenni? Szegtem már meg annyi szabályt, tojok most mindegyikre.
Odarohantam a fához és felmásztam rá. Leültem az egyik ágra, a fa törzséhez
borultam, és csak lestem ki a fejemből, lógatva a lábamat. Már sírni se volt
erőm. Vajon ez bekerül abba a híres
mappámba? Raerim, őrangyal, 199 éves, bla bla bla bla bla, erős védőpajzs
technikával rendelkezik, hatalmas tapasztalata van árnyakkal szemben, kitűnő
védő, bla bla bla, felfüggesztették egy emberrel való kapcsolata miatt. Örökre
eltűnve a süllyesztőben. Köszönjük!
- Héj, magácska meg
mit keres fenn a szent fán?! Jöjjön le azonnal!
- Meg majd az a
papócska elképzeli… - mormogtam az orrom alatt.
- Ez a mai fiatalság…
- Nem vagyok FIATAL!
Ch…
Csak lógattam a lábam,
lassan már azon vettem észre magam, hogy fütyülök. Annyira depressziós
hangulatban voltam, hogy arra gondoltam, a következő stádium az őrület lesz, és
ott fogok rohangálni, összefüggéstelen dolgokat ordibálva. De jó lesz! Köszönjük Muntae, tényleg, tökre hálás vagyok! Jupi! Egy
eszement, féltékeny, egoista barom miatt elveszítettem azt az egyetlen egy
tökéletes embert, akit szerettem, elveszítettem a jó híremet, a munkámat, és ha
még jól fel is húzom magam, lassan az eszemet is. Szép kilátások, mondhatom!
- Raerim.
Chris jelent meg
mellettem hirtelen a fán.
- WÁÁÁ! Héj, húzz el
innen, most agonizálok!
- Kyorim üzeni, hogy
átvette Chanyeolt, és ha majd jön föl, beszélni akar veled.
- Ja, készüljek a
pofonra, mi? Hogy a védencemet kikészítettem lelkileg. Nem is én leszek az
áldozat, hanem Chanyeol. Nem mintha… tényleg nem ő lenne…
- Azt hittem, jobban
fogod majd fogadni a felfüggesztésedet.
- Úgy ismersz te
engem, hogy jól tűröm az ilyeneket? Há?! Ha nincs az a hülye féltékeny Muntae,
még mindig pesztrálhatnám Chanyeolt, még mindig… még mindig együtt lehetnénk.
- Mert mi van
Muntaevel?
- Ő áll az egész
mögött, ő csinált mindent, ő küldte ránk az árnyakat mind ahányszor, és direkt
elüttette szegény Soomint, csakhogy tényleg szétszedjen minket… ááá!
- Azt kétlem.
Megállt a kezem a
hajam tépkedése közben.
- Mikor Kyorimnak
említetted az ötletedet, ő azonnal jött hozzám és felügyelőket állítottunk rá.
Semmi gyanúsat nem csinált.
Azt hittem, nem jól
hallok, ezért megkértem Christ, hogy ismételje el az előbbit. Nem tudtam
felfogni, hogy Muntae nem hibás. Vagy csak nem figyeltek rendesen azok a marha
felügyelők, amit viszont erősen kétlek, hiszen nálam is szépen kiszúrták a
hibát.
De ha nem Muntae… akkor ki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése