24. fejezet

„Ezennel a Nagy Tanács Bírósága meghozta az ítéletet. Raerim, hatos szintű őrangyal védelméből kivonjuk Park Chanyeol nevezetű emberi lényt, és az érintett őrangyalt felfüggesztjük minden tevékenysége és szolgálata alól. A vád: leleplezte az említett emberi lény előtt az angyali társadalmat, és nem megengedett viszonyt folytatott vele. A felfüggesztési büntetést a mai naptól megkezdi, ami megakadályozza, hogy az emberi dimenzióval bárminemű kapcsolatot is létesítsen. A felfüggesztés meghatározatlan ideig érvényben marad…”

Ez a mondat újra meg újra, mintha beakadt volna a lemez, játszódott le a fejemben. Kissé sem volt idegesítő. Amikor a fán ültem Chrissel, és benyögte nekem, hogy nem Muntae a főbűnös, már rohantam is volna utánanézni pár dolognak, mikor közölték velem, hogy a tárgyalásomra mikor kerül sor és hol, ami pontosan akkor és a Nagy Gyűlési Csarnokban mindenki szeme láttára volt. Igen, a Nagy Tanács tudja, hogyan kell példát statuálni. Nem volt égő, áh, nem! Komolyan nem lett volna, teljesen igazat is adtam volna neki, ha azt a részt bele nem teszik, hogy „nem megengedett viszony”. Köszi, most már megrontónak is néznek. Tényleg, köszi!

Idefenn nem úgy telt az idő, mint az embereknél, így oda kellett figyelnem, hogy számolgassak, ami nem volt nehéz, mert csak azzal tudtam elterelni a figyelmemet, hogy ne essek mély letargiába. Ha jól számoltam, lassan egy hete nem láttam őket. Nem beszéltem vele. Vele. Nyugodt és kettétört, nem létező angyalszívvel mondhattam, hogy piszkosul hiányzott, de nem tehettem érte semmit. Semmit, mert a büntetés kötelez. Nem is én lettem volna, ha nem próbáltam volna megszökni, de akárhányszor is megkíséreltem, nem ment.  Kyorimmal se találkoztam már egy jó ideje. Annyi információ eljutott hozzám Chrisen keresztül, hogy készülnek a nagy koncertre, és Sehun angyalt kap. Gondolom, ő lesz az, aki engem fog majd pótolni angyalszámban. Csodás. Nagyon jó dolgod lesz. Tudtam volna mit mesélni, meg tanácsokat adni, de valahogy nagyon nem volt kedvem az illetővel beszélni.

Egy nyavalyás hetem azzal telt, hogy mászkáltam fel s alá, Christ követtem mindenhova és bármikor felhoztam azt a témát, hogy mi van Muntaeval és mi van … mi van Chanyeollal esetleg, csak rázta a fejét, vagy nem vett rólam tudomást. Aztán egy nap már megelégelte.

- Raerim. Meguntam. Tegyél le Chanyeolról, törölték az emlékeit. Nem emlékszik rád. Kész. Muntaeval pedig már ne foglalkozz, nem a te bajod, és ha az is lenne, akkor sem tudsz segíteni nekik.

- Mert kéne?!

- Nem, de akkor se tudsz semmit tenni. A múltat nem lehet megváltoztatni, csak az emlékekben marad meg, kivéve, ha le nem írták, vagy ki nem törölték. De neked ott van feketén-fehéren a felfüggesztésed a bírósági papíron, szóval barátkozz meg a gondolattal! – mondta nagyon keményen nekem Chris a jelentési folyosón, majd faképnél hagyott.

Egyszerűen nem értettem most miért olyan szemét velem. Ugyan ez volt vele is, akkor meg? Vagy hazudott volna róla? Nem, az nem lehet. Mégis miért ilyen otromba velem, amikor kéne egy kis támasz? Kyorim se volt velem, Chris is letojt magasról, vagyis teljesen magamra voltam hagyatva. Egyedül voltam. Már sötét gondolatok kezdtek ködösülni az elmémben, mikor megvilágosodtam. Beletelt egy kis időbe mire leesett, de mégis csak sikerült.

Mikor Chris olyan csúnyán beolvasott nekem, elmentem jó messzire a központtól, egy csendes kis helyre, a központi könyvtár legeldugottabb sarkába, a leselejtezett dokumentumok részlegéhez. Ide senki sem jár és nem is ellenőrzik, mert csak pakolnak, de egyébként nem visznek semmit, meg nem is hoznak. Általában. Itt sírdogáltam, ordítoztam, elmélkedtem és összegezve depresszióztam, mikor újra meg újra lement a bírósági szöveg és Chris beolvasása a fejemben.

A múltat nem lehet megváltoztatni, csak az emlékekben marad meg, kivéve, ha le nem írták vagy ki nem törölték.

Ha le nem írták, vagy ki nem törölték. Hm. Nézzünk csak utána Chris esetének. Hátha megtudok belőle valamit. Valamit, ami adna egy kis reményt, csak egy picit. Elkezdtem kutakodni, de nem találtam semmit. Mármint olyan dolgot nem, ami számomra hasznos lett volna. Csak a száraz szöveg, ugyanaz, mint az enyém, csak a név meg az idő más. Aztán megint rám jött a világvége hangulat és rávettem magam, hogy megkeresem Chanyeol mappáját és az lesz a mindennapos olvasmányom, hátha enyhíti valamennyire a fájdalmamat. Volt hozzá csatolva egy kép is. Igen, ez a kép jelenti a világomat. Jelenleg. Ugyanis megint az eldugott részlegben ültem, Chanyeol mappájával a kezemben, és néztem a képet, meg olvastam megint az adatokat, amit már réges-rég fújtam kívülről. Mivel sötét gondolataim arra is elferdültek, hogy bárcsak árny lehetnék, vagy lemegyek az árnyvilágba – onnan úgyse vagyok kitiltva – és úgy próbálok elmenni az EXO-hoz, kezdtem nagyon, de tényleg nagyon furcsa lenni. Viszont ez sem volt megoldás. Semmi sem volt az, semmi sem történt, semmi hírt nem kaptam, pedig mikor nem itt csöveztem, akkor Chrisen csüngtem. Ő adta végül oda Chanyeol mappáját, nem én csórtam el. Pedig simán megtettem volna, mit nekem még büntetés.

Egy dolog viszont az utóbbi időben – mikor megjelentek az árnyba átmegyek és megváltom a világomat gondolataim – nem hagyott nyugodni. Az pedig Chanyeol előző őrangyalának a története volt. Mivel fel volt sorolva az összes őrangyala, ez az egy sem volt kivétel. Illetve nem lett volna, ha nincs kihúzva. Azt leírták, hogy ki volt előttem, és hogy már nincs, amiért én kellettem, de ezen kívül semmi más. Megint a nagy semmi. Ma, ha jól számoltam, nagy napja volt az EXO-nak. A koncertjük, jó sok ember előtt, én pedig reméltem, hogy jól fog sikerülni. Nem aggódtam és nem pánikoltam, mert mint mondtam, bárminemű információ az emberi világgal kapcsolatban elkerült, mint annak a rendje.

Ma nem kerestem fel Christ, mert ő talált meg. A lelkemre kötötte, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, amit eléggé furcsálltam. Ugyan mégis mit csinálhatnék? Semmit, a nagy francos semmit. Elköszönt tőlem, majd rohant is. Én meg vissza a törzshelyemre. Mentem volna, ha be nem ugrik valami. Nem volt nálam Manó mappája, hogy le ne bukjak, de hirtelen késztetést éreztem, hogy kiderítsem, mégis hogy hívták az előző őrangyalát. Bementem a nyilvántartó hivatalba és kérdezősködtem, amit persze nem vettek jó néven, vagyis nem tudtam meg semmit. Megint. Bementem az adatbázisba, kerestem, de megint csak hűlt helyét találtam ennek az adatnak.

Mikor már egy harmadik lehetőségnél keresgéltem, kezdett nagyon gyanús lenni, hogy nem találok az illetőről egy árva betűt sem. És megértettem, amit Chris nekem mondott.  Kivéve, ha le nem írták vagy ki nem törölték. Ezt nem rám értette. Vagy én képzelek bele túl sok mindent. De nekem ez akkor is gyanús. Akkor jöttem rá, hogy a törzshelyem mégis milyen kincsesláda. Elkezdtem pakolni. Jó sokáig rakosgattam a mappákat, mikor rátaláltam egy ismerős, de nem túl jó élményekkel megtüzelt névre. Hyongsu volt az, egy régi rossz ismerős. Még mikor nem ilyen dolgokért kellett aggódnom, hanem háborús helyzet volt, ez az őrangyal a mi oldalunkon állt, és jóban is voltunk, míg nem jött egy kis árulás, egymásra mutogatás és egyebek. Bla bla bla. Na olvassunk. Mellesleg, amit nem egészen értettem, hogy az ő mappája ugyan mégis mi okból volt ott, de nekiálltam. Szépen le volt írva minden, majd annál a résznél, amiben én is benne voltam, eltorzult az arcom. Aztán még jobban eltorzult az arcom és még jobban. A mappa véget ért, én pedig ott ültem a sötét sarokban teljesen megsemmisülten. Azonnal felugrottam és rohantam, mint az őrült, keresve Christ. Nagy nehezen megtaláltam, még épp időben.

- Ho…ho….ho…

- Először szedd össze magad és utána talán.

- Hol lehet megtalálni azokat az őrangyaloknak a mappáját, akiket felfüggesztettek és nem is engedtek vissza a hivatalába?

- Miért kéne neked az?

- Mert kell és kész.

- Oda sajnos nem mehetsz be – majd elkezdett tolni.

Olyan helyre értünk, ahol kevesebben voltunk, majd elindultunk egy – általam egyáltalán nem ismert – folyosó felé.

- Nem mehet be akárki, hacsak nincsen kulcsa hozzá.

- És ezt ott miért nem tudtad mondani?

- Gondolom, rájöttél egypár dologra. Nem véletlenül függesztettek fel most. Viszont ez egy eléggé ballépés volt a Nagy Tanács részéről. – Majd meghaltam, hogy folytassa, de félbeszakította az értékes mondanivalóját és ment tovább egyenesen. Egyre kevesebb őrangyal jött velünk szembe, de az a kevés is kezdett nagyon furcsán ránk nézni. Aztán hirtelen megálltunk és Chris félre lökött egy oldalsó résbe.

- Mi a fene folyik itt Chris?

- Most jött el az ideje mindennek, szóval okos légy, ha annak kell lenned. Ezt már mondtam reggel is, de megint mondom, ne csinálj hülyeséget! – majd belecsapott a tenyerembe.

- Ez a kulcs, egy olyan kör, amit ha felmutatsz, bemehetsz, de nem maradhatsz benn sokáig, szóval tudnod kell, hogy mit keresel.

- Tudom, hogy mit keresek, de mi ez a nagy titkolózás? Mégis miről maradtam le?

- Mindent a maga idejében. Most ide kell bemenned, majd szépen sorjában jönni fog a többi is. De most mennem kell – majd elköszönt.

Mikor már csak nagyon keveset láttam Chrisből, megszólalt egy éles hang. Riasztó. Mégpedig az árnyaktivitást észlelő riasztó. Mivel eléggé stréber alkat voltam, megtanultam a különböző kerületek riasztását és sajnos – vagy nem sajnos, ez az enyém volt.

Határozott léptekkel, de fele annyira nyugodt szívvel indultam el az ajtó felé, végighúztam a kezemet a falon a Chris által adott pecséttel és be is jutottam. Viszont amint átléptem a kapun, valami számláló megjelent a pecsét helyén a tenyeremen, és egyre csak csökkent a szám. Akkor erre értette Chris, hogy tudnom kell, mit keresek. De hogy találom meg ennyi polc között? Futva kezdtem keresni, és hála az égnek betűrendben voltak a dolgok, szóval rohantam a H-hoz. Viszont a H-nál is egy csomó dolog volt. Kerestem a szememmel, cikáztam a sorok között, már a fejem is belefájdult, néztem a számomat, ami már vészesen közeledett a nagyon kevéshez és megtaláltam, amit kerestem. Félve vettem le, de sietnem kellett, nem értem rá tökölni.

Hyongsu mappája volt a kezemben, ugyanis az ő mappájának utolsó bejegyzése, hogy Park Chanyeol mellé berendelve, és mint tudtuk, Manó utolsó angyala árny lett. Ezért nem találtam róla semmit, ezért tűnt úgy, mintha nem is létezne, és azért van ennyire eldugott helyen a mappája, mert a Nagy Tanács nem akarja, hogy az ügy kiderüljön. Gondolom, Chris elszólása is véletlen volt anno, mikor mondta, hogy miért kapok új védencet. Olvastam és olvastam, miközben egyre inkább elborzadtam. Igen, ott volt, hogy árny lett, és az indok is, ami nem volt szívderítő. Nem tudtam, Chris miért engem féltett, amikor nagyon nem engem kellett volna. Azt meg pláne nem értettem, hogy egy ennyire instabil állapotú angyalt/árnyat miért engedtek szabadlábra, vagy tudom is én, hogy kell ezt mondani. Valószínűleg mikor én megkaptam Chanyeolt, kicsúszott a vezetőség kezei közül és nem lett meg. De akkor miért nem gyanakodtak, mikor szóltam, hogy baj van felénk? Miért függesztettek fel Manó védnökségéből, ha van esély arra, hogy őt is megtámadja? MÉGIS MIÉRT?! A NAGY TANÁCS MEGKERGÜLT?! Azonnal le kell mennem, ebből nagyon nem lesz szép történet, ha tényleg Hyongsu az, aki ellenünk küldött megannyi árnyat és csinált szebbnél szebb dolgokat. Akkor mégsem Muntae a bűnös, de mégis őt láttam a tetőn. Mégis MI A HÉTSZENTSÉGES ATYAÚRISTEN FOLYIK ITT?!

A fejem fölött lenullázódott a szám, elejtettem a mappát és feketeség lett hirtelen körülöttem. Lejárt az időm és most felszámolnak, vagy tudom is én. Igazából mindegy, Chrisnek se, meg Kyorimnak se, senkinek nem tudok szólni, nem tudok az emberi világba menni, haszontalan vagyok. A feketeség egyre fullasztott, és pánikomban elkezdtem mormogni a teleportáló idézőmet. Egyre kétségbeesetten próbáltam hozzá rajzolni magam előtt a köröket, de semmi hasznát nem láttam. A végén már ordítottam és hirtelen a feketeség szorító ereje megszűnt. Valami halvány derengést és halk szuszogást hallottam magam előtt. Nagyon közelről. Megfordult a fejemben, hogy lehet sikerült a helyváltoztatásom, mert még így, nagy feketeségben sem hasonlított az előző hely közérzetéhez ez a mostani. Tompán hallottam valami hihetetlenül morajló valamit, és a szuszogás sem szűnt meg előttem. Kezdtem nagyon megijedni. Apró fénygömböt kezdtem formálni a kezemben.

- Mégis hol a fenében vagyok? – majd a fényem apró derengésében megláttam azt a valakit, akit nagyon, de nagyon nem kellett volna. – Ó-óóó.

Chanyeol ott állt előttem teljes húsvér mivoltában és szabályosan rám nézett. Pedig nekem úgy rémlett, hogyha valakinek elveszik az emlékeit, akkor már nem fogja az őrangyalokat se látni. Mégis engem nézett. De olyan furcsa volt. Majd szétrobbantam belül, hogy végre újra látom, mégsem jó értelemben örültem neki. Ahogy nagyobbra engedtem a fényt a kezemben, észrevettem, hogy szőke és rövidebb lett a haja. Nesze neked egy hét. Láttam, hogy halálra van rémülve, így próbáltam volna megnyugtatni, de nem jött ki újabb szó a torkomon. Lesokkolódtam, hogy újra látom, hacsak ez nem volt egy újabb hallucináció.

- Te látsz engem?

- Igen – válaszolta suttogva és nagyon félszegen.

- De miért? Meg most hol vagyunk?

- Egy színpad kellős közepén.

- Akkor nem álmodom?

- Hát, ha nem te csináltad ezt a feketeséget, akkor nem. De jól jönne az a bigyó a kezedben, ha nagyobb lenne. – A beszédstílusából kivettem, hogy tényleg nem emlékszik. Biztosan Kyorim babrált vele, hogy lássa a dimenziónkat, de azért az emlékvisszahozáshoz neki sincs elég ereje. Miért is hittem a szép mesékben?! Elgondolkodtam, hogy ugyan jó ötlet-e fényt hozni az éjszakába, de tán csak jó, akkor a többiek is látnának valamit. Azt még mindig nem tudtam, hogy mégis hogy keveredtem ide, meg hogy ez egyáltalán a valóság-e, szóval jó ötletnek tűnt a felvilágosítás. A két kezembe fogtam a kis fénygömbömet és elkezdtem kántálni, hogy nagyobb legyen, majd gyorsan utasítottam Chanyeolt, hogy hunyja be a szemét, majd kiengedtem az erőmet.

A feketeség szétoszlott, a fényem szétverte, de engem meg úgy lefárasztott, hogy majdnem összeestem két elhalványulás között. Kezdett kirajzolódni Chanyeol teljes alakja, majd szép lassan a többieké is, és akkor megláttam Christ, Kyorimot és az összes többi őrangyalt, ahogy keresik azt, aki fényt csinált. Amint fényesség lett, rájöttem, hogy ezt nagyon nem kellett volna. Nem álom volt, tényleg lekerültem az emberi világba, ráadásul a koncertre a többiekhez, és ezzel együtt Chanyeol is teljesen igazi. Ez nem lehet igaz, ilyen béna nem lehetek!

- Mondtam, hogy ne csinálj hülyeséget! – mosolygott rám Chris.

- RAERIM! HÚZZÁL VISSZA! – jött oda hozzám Kyorim és ordította le a fejem, amit nem értettem.

- Mi van? Azt se tudom, hogy a fenébe kerültem ide, most meg menjek – jaj – menjek vissza? Egyébként se jöttél fel BESZÉLNI velem, szóval én lehetnék mérges!

- Mi bajod van? Fenébe, ha egyszer lehozod, akkor az erejét is meghagyhattad volna! – mondta Kyorim Chrisnek.

- Ez törvényellenes, ő fel van függesztve, ha ez kiderül a Nagy Tanács előtt, nagyon nagy bajban leszel! – kezdett okoskodni Sehun őrangyala. A kis zöldfülű.

- Nekem már úgyis mindegy, életfogytiglanit is akaszthatnak a nyakamb…ba. Jesszus. – Éreztem, hogy nagyon gyengülök.

- Már kezdi, ezért mondtam, hogy ne gyere le! – nézett aggódóan rám Kyorim.

- Raerim? Ő Raerim? HÁ! VÉGRE LÁTLAK! – Baekhyun majdnem a nyakamba ugrott volna, ha le nem esik neki, hol van és kik között.

- Csak ők ketten látnak minket?

- Igen. Bocsi.

- Semmi baj, de hol van? Én nem látom, hogy hol van. – Azzal a szememmel elkezdtem keresni Hyongsut. De sehol semmi.

- Kit keresel? – kérdezte Aikun.

- Há, látod, Chanyeol, ő a csajod, szóval emlékezzél! – örült még mindig Baekhyun, Chanyeol pedig csak fintorgott egyet. Nem esett jól, hogy Baekhyun ilyeneket ordibált, mert a barátja úgysem emlékezett, ami meg még jobban fájt. Chanyeolra néztem és csak egy értetlen tekintettel találtam szembe magam, majd hirtelen a semmiből előjött egy fekete árnykar és majdnem eltalált minket, ha Kyorim gyorsan fel nem húz egy kört.

- Jézusom, ez közel volt, nem tudom, mi van velem.

- Gondolom, a Nagy Tanács nem csak a levegőbe mondja azt a felfüggesztést, valószínűleg az erődet is elvették ezen a síkon.

- Lehet…

- Támaszkodj rám, Kyorimnak úgyis más dolga van – jött oda hozzám Chanyeol, nem kisebb meglepetésemre. Ő volt a legközelebb hozzám, de nem akartam egy ujjal sem hozzáérni. Túlságosan fájt volna.

- Nem, nem, jól vagyok.

- Ch. Te lennél az a hatalmas Raerim, akikről áradoztak nekem a többiek? Még a lábadon sem tudsz megállni. – Azt hittem rosszul hallok. Az előbb felajánlja, hogy segít, most meg bunkó módon lehord? Ezzel meg mi lett ennyi idő alatt?!

- Hogy mit mondtál?! Elmész a tudod hova… - A következő támadás elől ellöktem Kyorimot, amit persze megint nem láttunk, hogy honnan jön, de a többiek felé is ment, szóval ezt csak mi tudtuk volna kivédeni, így ezt most én tettem meg. Felhúzta az agyamat az a hülye, újabban szőke langaléta gyerek. Jó nagyra és látványosra sikerült a védőköröm, és mérges fejjel fordultam Chanyeol felé, hogy vegye már, nem vagyok haszontalan, de azonnal éreztem, hogy ezt nem kellett volna. Megint elgyengültem.

- A fenébe már!

- Védőállásba rendeződj, mindenki a helyére. Amíg nem látjuk, hogy hol van, addig nem mozdulunk. Baekhyun, szólj a többieknek, hogy menjenek a színpad háta felé. Nehogy bárkinek is baja essen – ordította el magát Kyorim a többieknek. Mikor mindenki gyorsan elfoglalta a megfelelő helyét, Chris még odalebegett hozzám és rányomott egy puszit a homlokomra. Lefagytam a cselekedete miatt, de azonnal éreztem is az okát. Sokkal jobban lettem és az erőm visszatért. Mikor eltávolodott tőlem rám mosolygott, és én is megkönnyebbültem, hogy végre nem leszek haszontalan.

- Köszönöm!

- Nem kell megköszönni, gyerünk dolgozni! – Még mindig mosolyogtam és örültem, hogy van bennem élet, viszont mikor mentem a helyemre Chanyeol és Baekhyun arca ledöbbentett. Baekhyun tekintete barátja és köztem cikázott, Chanyeol pedig nagyon furcsán nézett rám. Nem is tudtam hova tenni, majd Baekhyun szólt rá és húzta el az éppen akkor görcse feszített öklét, hogy végre levegye rólam a szemét. Nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, pedig akartam volna.

A következő pillanatban pedig olyat láttunk, amit nagyon, de nagyon nem akartunk. Egyenes sorban álltunk, védőfalat képezve a fiúk és a tömeg között a színpadon, a tömeg morajlott, nem értették a kialakult helyzetet, mert világítás és zene még most sem volt. Viszont a stadion körgyűrűje mögül, a tömeg őrangyalai között, szép lassan fekete pontok kezdtek felderengeni. Árnyak jelentek meg, egyre több és több, amit a nézők őrangyalai sem értettek, meg is ijedtek, és volt olyan, aki próbált valamiféle védő mechanizmust alkalmazni, de nem sikerült, és akarata ellenére is beállt az ellenség táborához. Pár másodperc múlva már kész hadsereggel néztünk farkasszemet, és mi, kiképzett őrangyalok csak nyolcan voltunk több mint ezer árnnyal szemben.

Kezdődjön a végső felvonás!