26. fejezet

Már kezdtem nagyon gyengülni, és hihetetlenül idegesített, hogy Chanyeol ezt végignézte. Nem szándékoztam a szeme előtt kinyuvadni. Így is elég fájdalmat okoztam már neki, és amint észrevettem tényleg aggódott értem, még ha nem is szerelemből. Igen, még most is elég nehéz volt felfogni, hogy egy ember őrangyalba lehetne szerelmes, nemhogy pont belém. Jó volt legalább ezen agyalni ahelyett, hogy a megszűnésemre koncentráltam volna.

- Ez csak rosszabb lesz. Nem igaz, hogy senki sem hajlandó idetolni a pofáját…

- Amint láthatod, nem én vagyok a legnagyobb probléma… jelenleg… - ???

Chanyeol megfogta a tarkómat és magához húzott, összeérintve a homlokunkat.

- Még elég sok dolgot nem tudsz rólam, attól függetlenül, hogy minden lépésemet láttad, meg még nem is éreztél igazán, szóval még nem fogsz eltűnni.

Ránéztem, és láttam, hogy meleg mosollyal az arcán néz rám. Tényleg tartotta bennem a lelket, de már nagyon nem bírtam. Végül kezdett homályos lenni, és lassan lecsuktam a szemeimet. Már csak annyi rémlett, hogy Chanyeol a nevemet ordította, de már nem voltam előtte. Valaki húzott, valakik húztak. Veszekedés, csend, majd valamennyire visszatért az erőm, úgyhogy megint láttam a világra. Meglepődtem, mert egy öltözőben voltunk, körülöttem állt egyik oldalt Chris és Kyorim, a másikon Muntae. Ő mit keres itt?

- Volt merszed idetolni a képed, miután szó nélkül segítettél neki?!

- Nem akarok senkit sem bántani, de azt sem mondom, hogy nem önszántamból volt. Viszont már megbántam, és nem akarom, hogy Soominnak bármi baja is essen. Én már nem nagyon tudok tenni bármit is, mert majdnem minden erőmet elvette, de… ha…

- Most jött rád a bűnbánás?! Nem pont a legjobb időzítés – puffogott Kyorim.

- Szerintem pedig a legjobb. Hyongsu nem látta, hogy elmentem, túlságosan lefoglalták az előkészületek. Ha pedig nem sietünk, mire visszaértek, talán mindegyikőtök a foglya. Így akarja lecsalogatni a Nagy Tanácsot.

- Attól még, hogy elmondod a titkait, nem fogunk benned megbízni, úgyhogy…

- Kyorim. Elég. Igaza van, ha nem sietünk, mi járunk rosszabbul. Mit akarsz?

- Felajánlom az erőmet, magamat… neki…

- Mi?! Csak úgy…

- Jól van, de tudnod kell, hogy azzal nem mented meg Raerimet. Túlságosan is előrehaladott már a sérülése.

- Nem tudhatod… amíg ki nem próbáltuk.

- Neeee…. – hallottam Kyorim elhaló sikolyát.

Egy halk elköszönés, halovány csók az ajkaimra, és egy nagy nyomást éreztem magamban. Mintha azon nyomban minden erőm kiszabadult volna, de abba is maradt. A fájdalom nem szűnt meg.

- Milyen egy idióta – hallottam, ahogy Kyorimnak elakad a szava.

- Nem akkora, mint hiszed. Most kell bevetnünk azt, amíg még tudjuk, minden megvan hozzá és te is tudod, hogy Muntae is kellett.

- Most?! Csak úgy itt?! Azzal végleg megöljük! Normális vagy?!

- Neki úgy is mindegy, nem?

- Raerim, bírd ki, meg ne szűnj nekem! – éreztem, ahogy Kyorim megszorítja a kezemet, de nem tudtam válaszolni, akármennyire is akartam.

- Csináljuk! – szólalt meg Chris sokkal keményebben, mint eddig.

- Még nem is tesztelted eleget! Nem, én ebbe nem megyek bele…

- A Nagy Tanács pedig igen. Eleve ez volt a tervük.

- Hogy mi?! Mégis miért hittem, hogy tényleg megosztasz velem mindent? Ch. Nyugalom Raerim, mindjárt jön a segítség! Tarts ki! – Örülnék, ha nem hazudnál, Kyorim.

- Velem akarták kezdeni, de nem jött össze.

- Na látod, akkor vele se fog.

- De vele fog. Azt hitték ők is, hogy nem fog, pedig minden a terv szerint ment: beleszeretett, egyre jobban megszilárdult, már csak az az egy…

- Hiányzott volna, amit te sem találsz. Azt az egy dolgot, ami teljessé teszi, igen. Szóval, ha kérhetem, találj ki valami normális tervet, mielőtt elbeszélünk a feje felett és két lelket is megölünk. Egyet már sikerült.

- A sérülése a kulcs, nem érted?!

Majd megint csend. Nem hallottam újabb beszédet, nem mintha értettem volna, hogy miről beszéltek. Nekem befellegzett. Szeretlek Chanyeol! Vigyázz magadra! Vigyázzatok rá! Mindegyikőtök hiányozni fog, Kyorim, drága új barátosném…

Vakító fényesség. Minden eltűnt, csak egy fehér valamiben álltam. Igen, álltam. Semmi bajom nem volt. Hunyorognom kellett, mert nem láttam, annyira fehér volt minden. Az oké, hogy az emberek ilyet látnak, ha meghalnak, de én angyal vagyok, az istenért! Sehol senki. Aztán hirtelen egy mély hang:

- Elnézésedet kérjük, hogy túl hamar ítélkeztünk!

- Tökéletes alany vagy!

- Felruházunk a megfelelő erővel, hogy végezz Hyongsuval.

- Nem ölhet meg ennyi lelket, abból botrány lenne.

- Botrány lenne.

Mégis hányan beszélnek?!

- Vigyázz, mert sérülékenyebb leszel!

- Beleegyezel?

- UGYAN MÉGIS MIBE?!

- Szereted őt, igaz?

Végre egy mondat, amit értek.

- Igen, szeretem. Megvédeném minden áron. Mindenkit meg akarok védeni!

- Akkor ezt igennek vesszük.

- A kis különc.

- Mégis, megmagyaráznák, hogy mi a fészkes fenéről van szó?!

- Nem közülünk való, azért is tudta megtanulni.

- Használd majd a tudást, amit kaptál anno, és használd az erőt, amit mi adunk.

- Muntae miatt ne aggódj, becsületesen cselekedett.

- Hogy feláldozta magát? Hogy meghalt feleslegesen?!

- Nem volt felesleges, de letelt az idő.

- Menned kell. Közelről támadd, az meglepi – majd minden hang megszűnt, a fehérségből sötétség lett és olyan égető érzést éreztem, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Meg is lepődtem, mikor meghallottam a saját hangom. Mert tényleg üvöltöttem. Piszkosul fájt minden helyen. Minden egyes ponton, a kezemen, a lábamon, a testemen, a fejemen végigment egy iszonyatos égés, és nem maradt abba. Sikítoztam, mint a fába szorult féreg, de akkor sem hagyott alább. Mindenhol égetett. Aztán zsibbadt, majd kínzó lassúsággal alább hagyott. Hála az égnek! Majd egy utolsó, kimondhatatlanul borzasztó feszítő érzés a mellkasomban…

- ÁÁÁÁÁ! – ordítottam ki a hangskála legfelső szintjét, majd egy nagy levegőt vettem és kinyitottam a szemem.

Az öltözőben voltam. Még mindig. De senki más nem volt itt. Senki, egy lélek se. Eszembe jutott a beszélgetés, az, amit Muntae mondott, hogy elkapják a többieket. Talán már el is kapták őket? Már véget is ért és mindenki halott?! Meddig voltam itt?! Az ötlettől szaporán kezdett emelkedni a mellkasom, kapkodtam a levegőt. A levegőt? Én kapkodom? Tudok venni levegőt?

Fel akartam ülni, de nem ment elsőre. Megemeltem a kezem, elképzelni se tudtam, hogy miért nem mozgok normálisan, aztán megláttam. Nehéz voltam. Súlyom volt. Lassan rátévedt a szemem az emelkedő kezemre.

- ÁÁÁÁ! MI A FÉSZKES FRANC EZ?! – ahogy ezt kikiáltottam magamból, visszajött az erőm és fel tudtam ülni. Egyszerűen nem hittem el, amit láttam. Nem, ez nem lehet. Ez nem lehet igaz! Megmozgattam mindenemet és feltápászkodtam, belekapaszkodva a közeli asztal lapjába, ami előtt volt egy tükör. Idegtépő lassúsággal emelkedtem fel, mert nagyon féltem a látványtól, ami majd fogad. A tükörben. Chanyeol is a tükörben látott meg. Milyen ironikus. Két kézzel rákönyököltem az asztalra, és becsukott szemmel mellmagasságig húztam magam. A lábaim még valahogy nem mozogtak, így kissé sutára sikeredett az emelkedés. Összeszedem magam belül annyira, hogy ki tudjam nyitni a szemem újra. Megtettem. A látvány szabályosan megrémített, elborzasztott és furcsa is volt. A levegőm bennakadt a tüdőmben és nagyra nyíltak a szemeim.

Saját magamat néztem a tükörben. De nem találtam sehol az énemet. Azt a szürke lebegő valamit. Nem. Egyáltalán nem volt ott ilyen lény. Mégis én voltam ott. ÉN.

- Hogy… lehetek… én… én… ÉN… EMBER?! VALAKI MONDJA MEG, HOGY LEHETEK ÉN EMBER?! – Fentebb húztam magam az asztalon és észrevettem, hogy meztelen vagyok. Ez de kínos. Az erőm teljesen visszatért, mindent tudtam mozgatni, de ruhám az nulla volt. Még néztem, illetve bámultam saját magamat, hogy ez meg hogy a fenébe, de utána túl kellett tennem magam magamon, úgyhogy gyorsan kerestem ruhát. A felfedező expedíció annyira tellett, hogy egy szűk topot és egy kicsi nadrágot tudtam szerezni az összkomfort miatt. Eddig nem nagyon értettem az emberek ezen öltözködési szokását, de most már minden tiszta volt. Ezután még magamra húztam azt, amit találtam, és léptem volna ki a szobából, mikor rájöttem, hogy a pulcsi, a nagy póló és a nadrág idegesítően ismerős. Teljes egészében Chanyeol cuccai voltak rajtam, amelyek az idejövetelkor voltak rajta. Ez komolyan mondom csodás. Ennél jobb napom már nem is lehet. Bár lehet, kimegyek és kiderül, hogy ezt csak álmodom és tényleg meghaltam.

- Meghaltam? Ha igen, ez elég szar hely a pokolnak…

Miután kellőképpen kifilozofáltam magam minden fajta hülyeségen, rájöttem, hogy ezzel csupáncsak egy életnyi időt pocsékoltam el, és azonnal szaladtam is a színpad felé. A rohanás közben feltűnően gyanús volt, hogy senki sem volt a folyosón, így kénytelen voltam benyitni egy másik öltözőbe. Egy másik csapat volt benn, és mind ájultan hevertek a teremben. Gyorsan odarohantam az egyikhez, és megnéztem a pulzusát, ahogy ellestem az emberektől. Hihetetlenül furcsa volt érezni, hogy érzek. Hála az égnek a pulzusát is éreztem, ami azt jelentette, hogy még életben volt, de már nem sokáig. Hyongsu, te egy elvetemült szörnyeteg! Félretéve minden egyéb érzést – ami valljuk be, nem a legkönnyebb feladat, mikor éppen megjelenési formát váltunk – koncentráltam a feladatra. Közelről kell megtámadni, akkor hátulról rohanunk neki, elé csúszunk valahogy, és szemből kilökjük, hogy Soomin sehogy se sérüljön. Előtte, míg nem tudják, hogy vagyok, a háttérben felrajzolom a szükséges köröket, ami kell Hyongsu befogásához, és ha megfogtuk, onnnantól kezdve… nem tudom mi lesz. Ez egy tervnek jó, az más kérdés, hogy beválik-e. Az már más tészta, hogy… egyáltalán van erőm?! EMBER LETTEM A SZENTSÉGIT! VAN ERŐM?!

Már éppen a színpadhoz közelítettem, mikor elértem idáig a gondolatmenetemben, mégse mehettem tovább, mert megláttam azt, amitől féltem.

                Nem a pokolban voltam, hanem a valóságban. Igen, minden, amit eddig átéltem megtörtént, és az is igaz volt, amit Muntae mondott. Elfogta a többieket. Addig szerencsétlenkedtem, hogy „HŰ DE FAJIN EMBERNEK LENNI!” míg tényleg mindenki fogságba került. Az őrangyaltársaimat fekete ködszerű béklyók fogták körbe, a fiúk még mindig eszméletlenek voltak, kivéve Baekhyunt és Chanyeolt. Őket is körbefonta a fekete lánc, de Baekhyun már elájult. Jézusom, már Baekhyun is?! Egyedül Chanyeol volt eszméleténél, és hihetetlen komolysággal állta Soomin éppen cirógató érintését. HOGY VESZED LE RÓLA A KEZED! Ha nem állítom le magam időben, tényleg odarohantam volna, ami a legnagyobb meggondolatlanság lett volna a részemről.

Még egy fontos dolgot megfigyeltem, ami szintén nem a mi malmunkra hajtotta a vizet. Soomint körbevette egy halovány burok, amibe időnként fehéres valamik mentek bele. Atya úr isten… már a lelket szívja… Bekúsztam a közönséghez, mert az árnyak mind a stadion fölött lebegett, mondhatni fogadóbizottság szerepét játszva, ha megérkezik az erősítés, így nem volt gondom velük. Kitapogattam az egyik ájult leányzó pulzusát, és elhűlve tapasztaltam, hogy nem volt neki. Pánikszerűen mentem kicsit körbe, mikor az egyik éppen vizsgált alanyból a szemem láttára szállt ki a lélek. Na, jól van. Itt az ideje cselekedni.

A színpad háta mögötti körök felrajzolásának terve sztornózva lett, amennyire csak tudtam, betájoltam a lehetséges pontokat elölről. Jól van, Chanyeol, bírd még ki egy kicsit, és játssz vele, vond el a figyelmét nekem. Ilyen távolságból már csak annyit láttam, hogy tátog, és Soomin kicsit eltávolodott tőle. Hyongsu szépen feltálalta magának desszertként a többieket, hogy miután végzett a főfogással, szépen őket is megegye.  Próbáltam kúszva közlekedni, a kapucnit erősen a szemembe húztam, és mikor már elég távolnak éreztem magam a színpadtól, olyan helyet kerestem, ahol nem feküdtek sokan. Leguggoltam, szemmel tartva a színpadi eseményeket, és megpróbáltam felrajzolni az első béklyókört.  Elsőre nem történt semmi. Másodjára se, csak rajzolgattam, mint egy óvodás a porba. Ez csodás! AZT MONDTÁTOK ERŐT IS ADTOK! Oké, nyugodj le és koncentrálj! Behunytam a szemem, majd így próbáltam meg a kört. Mire kihunyorogtam a művemre, megnyugodva láttam a fénylő eredményt. Amilyen fürgén csak tudtam, elhelyeztem még párat, majd nagy levegőt vettem és visszasomolyogtam a színpad kiálló részéhez. Ott a kislépcsőn felmentem kúszva és körbekémleltem, hogy minden úgy van-e még mindig, ahogy távolról is láttam. Soomin visszasétált a két színpad közötti átjáró közepére, és nagyban magyarázta, hogy a Nagy Tanács márpedig egy rakás valami. Gyorsan le kellett buknom, mert pont felém fordult, de utána megint Chrisékhez intézte a szavait. Most vagy soha! Nagy levegő… GYERÜNK!

                Soomint becéloztam, mindkét öklömbe gyűjtöttem az energiát, amiből veszítenem kellett, mert közben ki kellett iktatnom a felém száguldó árnyakat. Az angyalok és Chanyeol arcát olyan szívesen megnéztem volna, hogy mégis ki ez, aki ennyire hülye, hogy nekimegy a főellenségnek, de nem láttam semmit. Amint közelebb értem, már Soominnak, vagyis Hyongsunak is feltűnt, hogy valami itt nem stimmel, indítani akart felém egy támadást, mikor átcsúsztam a lábai alatt. Abban az időintervallumban, míg ő megfordult, én felálltam és szemtől szembe találtam magam vele. Sikerült bekúsznom a burka alá, valószínűleg azért, mert emberi testem volt, és a csúszás idejére kikapcsoltam az erőmet – véleményem szerint.

- Most látsz… - az egyik karomat gyorsan Soomin hóna alá bújtattam és az egyik tenyeremet a szívéhez, a másikat a hátára raktam – most nem látsz!

Azzal egy hatalmas impulzust küldtem a teste felé, amibe kikerekedtek a szemei. Gyorsan elhúztam a hátáról a kezem és küldtem még egy impulzust a szíve felé. Ebbe már mind a ketten megtántorodtunk, és Soomin összeesni készült, de megfogtam. Hyongsu a második impulzusommal kilökődött a lány testéből, és hatalmas fekete tölcsért formázva magából, vett körbe minket. Mintha egy tornádó belsejében lettem volna, úgy szaggatott a hirtelen szűk térből kiszabadult ereje. Kihasználva azt az időt, míg újra testet formál magának, nagyot rántottam Soominon és a hátamra próbáltam venni, sikertelenül. Elég szerencsétlenül kikecmeregtünk a sötétségből, mikor a lány elkezdett mocorogni a vállamon, ami azt jelentette, hogy sikerült megmentenem. Remélem. Jó pár csúszkálás után ott voltunk a többieknél, akiket valamilyen oknál fogva még mindig tartott a kötelék. Gyorsan lefektettem Soomint és kiszabadítottam a többieket, akiknek még mindig halvány gőzük se volt arról, hogy ki vagyok. Jó a pulcsid Chanyeol, köszi!

Chris és Kyorim biccentettek egyet felém, majd az összes fiút magukhoz hívva rohantak védőpajzsot emelni, hogy húzzák az időt nekem. A földön fekvő Soominhoz hajoltam, és éreztem, hogy lélegzik, de nagyon gyengén. A homlokára tettem a kezem és próbáltam annyira visszaadni az erejét, hogy tudjon futni, ha szükség adódik rá. Mikor láttam, hogy rebegteti a pilláit, levettem a kezem róla, és odarohantam Baekhyunhoz. Vele is megismételtem ezt, és ő is ébredezni kezdett. A kicsit távolabb lévő Chanyeol odarohant Soominhoz, majd az ébredező lányt a karjaiba vette. Most nem szabad féltékenységi rohamokkal küszködni, Raerim!  Visszarohantam, hogy megnézzem, tényleg stabilizáltam-e Soomin állapotát, mert ő volt nagyobb veszélyben. A pároshoz guggoltam, de nem mertem Chanyeol szemébe nézni vagy hozzáérni. Az túl nagy sokk lett volna most.

- Hol vagyok? Chanyeol, mégis mi történt? – rezzent össze Soomin. Gondolom semmire sem emlékszik, ami a baleset óta történt vele.

- Semmi baj, biztonságban. Nyugodj meg! – Ezt olyan mézédesen mondta a fiú, hogy legszívesebben szíven szúrtam volna magam.

- Fázom, meg fáj a fejem.

- A fejfájás elmúlik, hideg ellen meg itt van a pulcsi – mondtam neki, és mivel Chanyeolon nem volt levehető felső, így nekem kellett felajánlanom a pulóveremet, ami igazából Chanyeolé volt. Miután levettem, és Soominra terítettem, le se mertem venni a szemem a lányról. Néha hátra pislogtam, hogy mi a helyzet, és láttam, hogy mennem kéne, úgyhogy még gyorsan rátettem egyszer a lány homlokára a kezem, megkérdeztem, hogy jól van-e, és már készültem menni, mire Baekhyun is odajött a kis kupaktanácshoz. Oké, na most húzzunk innen. Ne nézz a szemükbe!

Már felálltam, és fordultam Hyongsu egyre jobban összesűrűsödő alakja felé, mikor a szemem sarkából láttam Baekhyun elképedt arcát. Olyan volt, mintha szellemet látott volna, ami, ha úgy vesszük, igaz volt. Indultam volna, de egy hang megállított.

- Raerim! – szólt utánam Chanyeol, de nem volt idő meglepődésre, kiakadásra, összeborulásra, romantikázásra, semmi egyébre, úgyhogy elengedtem a fülem mellett a hívását. Viszont a következő pillanatban valaki visszahúzott a pólómnál fogva. Mégis mikor állt fel Soomin mellől?! Nem fogott meg semmit rajtam, csak a pólónál fogva maga felé fordított – igencsak bő volt rám – és így kénytelen voltam a szemébe nézni. Nincs arra szó, hogy milyen borzalmasan rossz volt. Nem a jó időben, nem a jó helyen. Ha minden ideális lett volna, ráugrottam volna örömömben, de most nagyon nem lehetett. Azt se tudtam, hogy ő mit akar. Lehetett neki egy kisebb sokk is, hogy meglátta az emberi mivoltomat. Két oldalt megragadta a pólómat és elkezdte lehúzni rólam. A kezem automatikusan emelkedett a magasba, ahogy érezte a póló távozását, majd azonnal újra rajtam volt a ruhadarab. Azt se tudtam, hogy köpjek-e vagy nyeljek.

- Mégis mit…?!

- Kifordítva volt rajtad. Ha kinyírod, akkor azt stílusosan csináld – mondta a szemembe teljesen komolyan, majd megjelent egy apró mosoly a szája szélén. Én még mindig döbbenten álltam, mert azt hittem, hogy valami mást fog csinálni, például gyorsan elkap, és megölel, vagy tudom is én. De nem. Vágtam rá egy fintort, majd megindultam Chrisék felé, de fél füllel hallottam, ahogy Baekhyun zsörtölődik, hogy „csak ennyi?!”. Igen, ennyi.

- Kyorim, Chris. Megvagyok. Mondjátok, mit csináljak!

- Azt csináld, most! – Kristály tisztán tudtam, hogy mire gondol, de azzal a védőtechnikával az volt a baj, hogy nem tudtam megcsinálni.

- Csinálnám, ha megtudnám. De nem tudom.

- A frász fenét nem tudod. Emlékezz vissza, mit mondott a mester, mikor látta a hiányosságodat. Megvan?

- Nincs! – tényleg nem tudtam, miről beszél. – De elhelyeztem pár kört elöl, hogy le tudjuk zárni Hyongsut…

- És megölni ki fogja? A nagynéném?

- Befejeznétek a cseverészést? Raerim, te meg mióta vagy ember? – szólt rám Zourong.

- Köbö negyed órája, kösz a… – félbeszakított egy nagy hullám, ami Hyongsuból jött, és végre befejezte az alakba sűrűsödést. Most láttam az idejét, hogy aktiváljam a köreimet, úgyhogy gyorsan hátraszaladtam a színpad végéhez, felrajzoltam egy nagyobb kört és belecsaptam a tenyeremmel. Az gyorsan felfénylett, és a távolban a többi köröm követte a példáját.

- Chris! Tizes szintű béklyó, segítsetek rá még öt körrel, ha lehet, az megtartja egy kicsit – ordítottam, de elkéstünk. Hyongsu volt, nincs. Eltűnt az előbbi helyéről.

- Azt hitted, hogyha kilöksz, azzal minden meg van oldva? – hallottam a fagyos szavakat közvetlenül a fülem mellett. El kellett engednem a kört, így az most magától forgott, hogy gyorsan küldeni tudjak egy lövést a hang irányába. Nem talált. Aztán észrevettem egy halvány derengést a fekvő Luhan közelében, odalőttem, szintén nem talált. Össze-vissza teleportált, a tekintetem cikázott, majd megállt a kis emberi csoporton. Hyongsu oda teleportált, vágott rám egy hatalmas vicsorgó képet, de hátba kapott pár támadást, így volt időm odacsúszni Chanyeolékhoz, és védőburok alá tenni őket. 

- A rohadt életbe! – aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott a mester. Na jó, ennyi egybeesésből mára elegem volt.

Kerestem a szememmel Hyongsut, de csak azt láttam, hogy a többiek is csak a levegőbe lövöldöznek. Felálltam Baekhyunék mellől, közöltem velük, hogy jobb, ha elmennek innen, de sajnos Hyongsu minden lehetséges menekülési útvonalat lezárt. A színpad közepére futottam, és elkezdtem rohamtempóban ledarálni a védőtechnikám előkészületeit. Ugyanis rájöttem, hogy a mesterem, igaz egyfolytában csak szidott, hogy soha az életbe nem fogom megcsinálni ezt a technikát, és nincs is tehetségem hozzá, de amint kitudódott, hogy éppen tanulom, mindjárt hatalmas hírem lett. Pedig egyszer se hajtottam még igazán végre. Mindig a végén szúrtam el. Elvileg valami szónak ki kellett rajzolódnia előttem, és ebből csinálni az utolsó kört, és kétlelkűnek kellett lennie az illetőnek, amit szintén nem értettem. Addig nyaggattam a mestert, míg a mozdulatokat meg nem tanította, így azt meg tudtam most is csinálni, a pluszt meg majd útközben kitalálom.

Mormoltam magam előtt, mikor éreztem, hogy Hyongsu megint engem akar pesztrálni. Hirtelen megjelent előttem, de Chris gyorsabb volt, és miközben én megfogtam, ő rántott rajta egyet, és ellökte a stadion másik végébe. Gyorsan csináltunk egy védőfalat és nyugodtan dolgozhattam. Már amennyire ezt a helyzetet nyugodtnak lehetett nevezni. Még mindig szívta a lelkeket, az EXO és minden más banda ájultan feküdt a stadion különböző pontjain, a közönség több tagja már nemhogy őrangyallal, de saját lélekkel se rendelkezett, és még azt merem mondani, hogy nyugodt a helyzet?! Lélek… őrangyal… ember… én. KYORIM!

- Kyorim! Azonnal gyere ide!

- Nem tudom észrevetted-e, de jelenleg NEM ÉREK RÁ!

- Ketten kell megcsinálnunk, különben nem fog menni. Ember lettem és ember nem csinálhatja, csak őrangyal. Attól még, hogy erőm az van, de a létezésem nem angyali.

- Menj, majd tartom! – mondta Chris és beállt Kyorim helyére a pajzs tartásánál.

- Még ennyi logikátlanságot egy napra. Mit kell csinálni?

- Összekapcsoljuk egymást, így a mozdulatunk ugyanaz lesz. De nálad fog kialakulni, aminek nálam kéne. Szóval érted…

- Nem, de majd megértem.

- Mégis mire készülsz, Raerim! Ha még egyszer megöleted magad, én öllek meg! – ordított rám Chanyeol, amitől megijedtem.

- Majd meglátod! – Bár én se tudtam, hogy mi lesz.

Kyorimmal összekapcsolódtunk, és nekikezdtem. A fejem zsongott, így le kellett állítanom minden külső behatást. Feltérképeztem a köreimet, ami körülöttem volt, a pajzs helyét, Hyongsu helyét, majd még becsukott szemmel elkezdtem táncolni. Inkább volt valami furcsa baletthoz hasonló vonaglás, mint tánc, de ha ez kellett, ez kellett. Miközben táncoltam, a kezem végéből apró fénycsíkok jöttek elő, és a mozdulataimat követve ábrák kezdtek kirajzolódni körülöttem és Kyorim körül. Ő csak követte azt, amit én csináltam, mégis tökéletesen működött nála is. Nagyon nehezemre esett koncentrálni, és kiszűrni mindent, de csinálnom kellett, különben sose lesz vége ennek a rémálomnak. Legszívesebben kívülről néztem volna magamat, hogy milyen béna vagyok, vagy Chanyeol reakcióját, hogy mégis mennyire van tőlem lehidalva, vagy sem, de erre nem volt lehetőség. Csak forogtam, forogtunk, hajlítottam a kezem, behúztam, a levegőbe nyúltam és rajzoltam a szebbnél szebb hullámokat magam körül. Szép lassan kinyitottam a szemem, láttam, hogy a köreim égnek és egyre gyorsabban forognak, a távolabb lévők feljöttek a földről és a levegőben terjedve a színpad felé fordultak. Egyszer csak elkaptam Chanyeol tekintetét, és az maga volt a csodálat. Ez jól esett. Már lassan a rituális tánc végén jártam, mikor láttam, hogy valami nagyon nem stimmelt. Chrisszék már alig bírták tartani a védőpajzsot, mert Hyongsu teljes erővel nekitámaszkodott, minden árnyat odakoncentrált, és csak furakodott előre. Már nagyon dühös volt, hogy a Nagy Tanács sehol, mi meg még plusz borsot törünk az orra alá.

Végeztem a tánccal és nagyon féltem legbelül. Kyorimmal egymásnak vállat vetve álltunk a mértani középpontban, amit kijelöltek a körök, és vártam, hogy legyen valami, miközben a tánc által generált energia szélként pörgött körülöttünk. Behunytam a szemem, szaporán vettem a levegőt, mert emberként kissé megterhelő volt a tánc, és vártam.

- Chanyeol, nézd, valami írás… - kiáltotta Baekhyun, és nem hittem a fülemnek. Felé fordultam, hogy mégis mit látott, majd észrevettem, hogy tényleg megjelent előttem egy halvány betű. Behunytam a szemem, mert tudtam, hogy lehet, most meg fogom tudni csinálni. Koncentráltam, bevetettem az összes erőmet, és vártam, hogy érezzem, elértem a megfelelő szintet és akkor robbantani kell.

- Kyorim előtt is… C…h… mind a kettejüknek Ch… Héj Chanyeol, mivan? – Erre a kérdésre ki kellett nyitnom a szemem, mert ha valami hülyeséget csinál, befellegzett a tervünknek. Hála az égnek nem csinált semmit, csak feszülten figyelte, hogy milyen szóban fog alakot formálni a technika végső fázisa.

- Kyorim, ha látod a szavadat, nyúlj bele, és abból csinálj majd kört. Mivel te tudsz repülni, fent leszel, én meg alul – ordítottam, mert a technikánk elég hangos lett, amit csak tetőzött Hyongsu ostroma. Fel se fogtam, hogy mi lehet ezután, mert csak idáig jutottam el. Az, hogy ezután mi lesz, csak elméletben tudtam. Viszont arra is fel kell készülni.

- Baekhyun, ha látod a körünket, akkor számold, hogy hány sugár jön ki belőle…

- Majd Baekhyun számolja Kyorimét, én a tiédet. Mennyinek kell lenni? – Megrökönyödtem, hogy Chanyeol mennyire talpraesett és segítőkész, de nem akartam bevonni ebbe. Minél kevésbé érintkezek bárhogyan is vele, annál jobb, gondoltam.

- Nem, Chanyeol, nem kell segíteni…

- MENNYINEK KELL LENNIE?! – A kiállása egyszerre rémisztett meg és taglózott le, úgyhogy muszáj voltam válaszolni neki. Azért Baekhyunt akartam megkérni, mert Chanyeol képes volt befutni hozzám, ha valami rosszul sül el.

- Tizenkettő… Tizenkettőnek kell lennie, de be ne lépjetek a körbe, mert az halálos is lehet.

Egyre gyorsabban pörgött az energia, és a fénynyalábok körülöttünk, majd mintha lelassították volna az időt. Kyorim meglátta a szót maga előtt, amit csak azután sejtettem, hogy mi, miután megláttam az enyémet is.

Chanyeol

Örömömben elmosolyodtam egy picit, majd teljesen felbátorodva belenyúltam a betűkbe, amelyek érintésemre mézként csorogtak rá az ujjaimra. Ökölbe szorítottam magam előtt tartva a kezeimet, majd ordítottam.

- KYORIM, MOST!

A két kezemet szétcsúsztatva egymáson hatalmas energia szabadult fel és nem csak nálam, hanem Kyorimnál is. Széttárt karomat gyorsan összehúzva a földre csaptam, és megjelent egy kicsi fekete kör. Megint elmosolyodtam, mire a kör egyre gyorsabban elkezdett terjedni, majd a középponttól kiindulva tizenkét ág indult neki a színpad üres helyei felé. Ez a két kör fogja alkotni azt a ketrecet, amibe ha Hyongsut bele tudjuk csalogatni, azonnal meg tudjuk ölni. Majd túltengett bennem a tettvágy és az adrenalin, felnéztem Kyorimra, és az ő köre is gyönyörű volt, mosolyogtam, mint a vadalma, mikor meghallottam Chanyeol ordítását, amitől azonnal lefagyott a jókedv az arcomról.

- RAERIM, NINCS MEG! EGY NEM JÖTT VÉGIG!

Csak ezt ne…

- KYORIM!

- Hallom! Átveszem a helyedet egy pillanatra csak, hogy a fölső ne omoljon össze, te addig írd meg!

- De nem tudsz kettőt…

- CSINÁLD!

Csak húztam a számat, de tényleg csinálnom kellett. Gyorsan kihúztam a kezem a körből, Kyorim a helyemre suhant, én pedig gyorsan odacsúsztam a Chanyeol előtt lévő ághoz, ami nem ment végig. Hihetetlen gyorsasággal elkezdtem írni, de elrontottam és kezdhettem elölről.

- NEM BÍRJUK TOVÁBB!

- NE, MÉG CSAK EGY MÁSODPERC! – majd egy nagy lökéshullám, az utolsó betű, a köröm felfénylése és Kyorim arca. Megéreztem a vállamon Chanyeol kezét, amint felránt a körtől és magához szorít hátulról. Hyongsu és a csapata beözönlött a körbe pontosan akkor, mikor befejeztem, így őket befogta, viszont…

- KYORIM! KYORIIIM! NEEE! Eressz el, be kell mennem hozzá! ERESSZ EL, Ő BENT MARADT! – rúgkapáltam, ahogyan csak tudtam, de Chanyeol nem eresztett. Majd egy süvítő hang, és a két kör működésbe lépett. Chanyeol megfordított, hogy teljesen védeni tudjon, így nem láttam semmit a nagy fényrobbanás után. Nem tudtam szabadulni az ölelésétől, hogy megnézzem…

Kyorim bent maradt. Miattam hal meg?!