Mikor Kyorim
visszajött a jelentésből, még nem volt ébren senki. Nem tudtam, hogy elmondjam-e
neki, ami történt vagy sem – igazából nem is tudtam hova tenni ezt az egészet.
Végül megtáltosodtam és elmeséltem. Kezdetben csak diplomatikusan figyelt és
bólogatott, majd mikor a csókos részhez értem, kezdett pajkosan vigyorogni, a
legvégén pedig már röhögött. Igen, csúnyán kiröhögött.
- De ezen most mi
olyan vicces?!
- Sem… semmi… – nyögte,
majd újabb hahotában tört ki.
- Ahelyett, hogy itt
fetrengesz, valami értelmeset is kibökhetnél…
- Nem… nem gondoltam
volna, hogy ilyen kreatívan oldja meg… - Már nagyon nem bírt magával a lány. – …
de mit ne mondjak, le a kalappal!
- Ezt… hogy… érted…
Kyorim… - Éreztem, hogy kezd az agyam elszállni.
- Ó-ó. Hát izé, az úgy
volt…
- Hogy volt?!
- De most miért vagy
mérges? Most volt az első alkalom, mikor fülbe súgtam, és be kell vallanod,
büszke lehetsz rám, mert jól megtanultam ám az iskolapadban. Meg, ne mondd,
hogy nem bántad…
- Szóval fülbe súgtál…
te kis nyamvadt… - és már indultam is volna, hogy megfojtsam, de csak pajkos
verekedésszerűbe fulladt a gyilkossági kísérletem. Az, hogy Kyorim intézte el,
hogy Baekhyun rávegye Chanyeolt a csókizére, kissé dühített, de másrészt
örültem is neki. Lehet, ezzel új szintre
léphet a kap… a mink?! Nekünk nincs kap… nincs… semmiféle kapcsolatunk nincs. Ő
a védenc halandó, én az őrangyal. Kész, ennyi, punktum. De, akkor is. 199 évem
leges legjobb pillanata volt a tegnapi. Igaz, nem éreztem semmit, de az, hogy
olyan… hagyjuk, én ezt nem tudom kifejteni, barokk körmondatokkal meg úgysem
akarok fárasztani senkit.
Felkelt a nap, vele
együtt a fiúk is, és én le se tudtam venni a szememet Chanyeolról.
Természetesen kizárólag csak akkor bámultam, mikor ő nem látta, de voltam olyan
béna néha – sokszor, hogy észrevette, hogy nézem. Mármint ez nem lett volna
baj, ha nem úgy néztem volna. Még az
volt a szerencse, hogy ráfoghattam arra, csak figyelek rá. Semmi több. Ő is
figyelte, hogy hozzá képest mik a koordinátáim és elejtett néhány apró mosolyt
is, amitől még jobban kezdtem az őrületbe kerülni. Ma szombat volt, de ennek
ellenére mentek dolgozni. Kiállítás megnyitó, interjú, majd rádióműsor. Szép
kis napirend. Egész nap gyönyörködtem benne, és szép lassan felfedeztem olyan
dolgokat is rajta, amit eddigi három éves őrangyalságom alatt valahogy nem
vettem észre. Lehet, hogy aki sz… sze… Semmi
baj Raerim, szerintem már teljesen nyugodtan kimondhatod magadnak. Lehet, hogy
aki szerelmes, már máshogy látja a dolgokat? Ki tudja. Én biztos, hogy nem. Az
a gyönyörű haja, szeme, szája, a mély hangja… jól van, értettem, befejezem az
ömlengést. DE akkor is! A védencem maga a megtestesült félisten. Azért
félisten, mert tudom, hogy az istenek hogy néznek ki, és azért Chanyeol - ha
nagyon, de nagyon szerelmesen is nézek rá – nem közelíti meg őket. Ők tényleg
gyönyörűek, de egyáltalán nem jótét lelkek. Egyáltalán nem. Nem szeretnék soha,
egyetlen eggyel sem újra találkozni, bőven elég volt akkor régen, nagyon régen.
A rádióműsor volt már
csak porondon a napból, és mikor bementünk a stúdióba Kyorim félrehívott.
- Raerim?
- Hm? Valami baj van?
- Ööö… hát igen. Kissé
nagyon ragyogsz. Nem tudom, észrevetted-e a nagy rózsaszín ködben, de néha
Chanyeol is már csak hunyorít.
- Jesszus. Igen? De,
de, de, hogy? Nem is érzem…
- Érzed azt te –
mondta flegmán Kyorim.
- Chanyeol, te is
látod, hogy fénylek? – Ez egy igen meggondolatlan kérdés volt, mert hogyan
válaszoljon szerencsétlen, mikor tömegben van. Mégis rám nézett és aprón
bólintott egyet.
- Bocsánat! Tényleg,
nem tehetek róla, nem tudom, mi bajom van. – Azzal elkezdtem pörögni a saját
tengelyem körül, majd észrevettem a kezemen, hogy tényleg ragyogok. Ennél nyilvánvalóbb már nem lehet, hogy nem
a megszokott lelkiállapotomban vagyok?!
Elkezdődött a
rádióműsor és jött a megannyi kérdés, válasz, nevetés, szám hallgatás és
táncolás, majd jött egy olyan kérdés, amire nem számítottam. Ki hogyan áll a
lányokkal, volt-e már tapasztalatuk? Ha nem úgy éreztem volna, ahogy, komolyan
mondom, elkezdtem volna röhögve körberohanni a szobában. De nem így tettem, ugyanis
eszembe jutott Soomin. A kérdésre a helyes válasz az lett volna, hogy volt,
ehelyett Baekhyun és a védencem csak jelentőségteljesen egymásra néztek, de
egyikőjük sem válaszolt. Ezt meg mire
véljem?! Mivel el akartam hessegetni a rossz gondolataimat, elkezdtem
nevetni a többiek válaszán és zavart arckifejezésén.
A nap végére mindenki
fáradt volt és levert, kivéve – KIVÉVE a védencem és a legjobb haverja. Ezek
nem tudom, honnan veszik az energiát, de egész végig hazafelé dumáltak,
énekeltek, rappeltek és nevettek a többiek nem kis bosszúságára. Láttam Sehunon, hogy nagyon közel volt ahhoz,
hogy lekeverjen egy pofont Chanyeolnak, viszont türtőztette magát – csak hazáig
kellett kibírnia.
Mikor hazaértek,
mindenki a szélrózsa minden irányába vette az útját, ki a mosdóba, ki a
fürdőbe, ki azonnal a szobájába ment – és lassan elaludt az EXO-K ház. Akkor
megint tegyük meg a megszokott kivételezést, hogy Chanyeol és Baekhyun megint
nem akkor feküdtek le, mint a többiek. Még beszélgettek a mai napról, és láttam,
hogy Baekhyun keres, amit próbált barátja úgy kivédeni, hogy terelte a témát.
Mikor már lefeküdtek, láttam, hogy Chanyeol telefonja felvillan – üzenete
érkezett. Odamentem én is, hogy lássam, mi van beleírva, viszont mikor Chanyeol
is észrevette és látta, hogy ki írt, próbálta eltakarni tőlem, hogy véletlenül
se tudjam elolvasni.
- De ne már! Ki írt
ilyen későn?
- Csak egy haverom, na
menj már arrébb.
- De Chanyeol…
légyszi, ény is szeretném látni…
- Nehem… - Itt már
nevettet, mert fura volt tőlem hallani ilyen hangnemet. Próbált ide-oda
fordulni, én meg utána és halkan nevetgéltünk, de sehogy se tudtam megnézni még
azt sem, hogy ki írt. A végén feladtam, mert gondoltam leteszi a telefont, és én
attól még megbabrálhatom. Mintha ezt ő is kitalálta volna, kikapcsolta a
kütyüt, így esélyem se volt kideríteni a titkos sms-ező személyét.
- Nem kell megvédened
tőle, nyugi. Jó éjszakát, Raerim!
- Ch… - vágtam a
bepukkadt fejeket, de megenyhültem. Odaúsztam a fejéhez és én is jó éjszakát
kívántam neki.
Kyorimmal felmentünk
jelenteni, ő piszkált egész végig, én meg csak védtem magam, ki tudja miért. Elég az, ha csak magamnak vallom be, hogy
beleszerettem a védencembe, nem kell nekem az is, hogy más tudja. Nem mintha
nem sütött volna rólam annak, aki képben volt a helyzetemet illetőleg. Másnap
reggel, vasárnap reggeli pihenés volt, reggeli evés ráérősen – eleve tizenegy
órakor ébredtek, majd hirtelen észrevettem, hogy Chanyeol jelez nekem. Szobai
megbeszélés.
- Hogy is hívják
Kyungsoo őrangyalát?
- Kyorimnak.
- Oké, ő most itt van?
- Nem, nincs. De minek
kéne ő neked, nem is látod.
- Nem baj, hívd ide,
kérlek. – Ez a komoly hangnem kezdett megijeszteni. Nagyon.
Kimentem értetlen
fejjel a szobából és kerestem Kyorimot, de nem találtam. Aztán rájöttem, Kyungsoo
sincsen a házban. A fiú éppen levitte a szemetet, szóval utánuk mentem és meg
is találtam őket. Együtt visszajöttünk, közben mondtam Kyorimnak, hogy Chanyeol
beszélni akar vele, vagy tudom is én, hogy mit akar. Ő sem nézett nálam
értelmesebb arccal. Mikor felértünk és visszamentünk már együtt Chanyeolék
szobájába, a védencem már kész harci díszben feszített a szoba közepén. Fehér
póló volt rajta, piros pöttyös mintával és arra vett rá egy szürke öltönyt, és
hozzá egy kék, furcsa mintás gatyát. A
látványtól, ami a szobába lépéskor fogadott, megállt a tüdőmben is a levegő –
mármint képletesen – és meg se tudtam szólalni. Éppen akkor babrált még a
hajával is, csak sajnos olyan szépen elaludta, hogy középen elválasztva maradt
a tegnapi hajmosás után. Láttam, hogy nincs ereje bármit is kezdeni vele,
úgyhogy úgy hagyta – még jobban rátetézve az én elhalványulásomra.
- Te meg…
- Ó, itt vagy? Mi
tartott eddig?
- Kyungsoo levitte a
szemetet, amit egyikőtök se szokott, szóval meg kellett várnom, míg Kyorimmal
együtt visszajön.
- Akkor ő is itt van,
ugye?
- Igen, itt áll
mellettem.
- Mit akar ez a gyerek
tőlem? – kérdezte Kyorim, majd viccből elkezdett nekem csettintgetni, mert
látta rajtam, túlságosan is transzba estem Chanyeol látványától.
- Jó, végül is csak
annyit szerettem volna, hogy hallja ő is. Nem szeretném, ha ma utánam jönnél
valahova.
Lefagytam.
- Mi az, hogy ne
menjek veled valahova? Én vagyok az őrangyalod, nekem kell megvédeni téged.
- Tudom jól, de most,
ha kérhetlek, ne kövess.
- De, de miért ne?
Valami titkos életed van? Amit mellesleg előttem elég nehezen tudnál titkolni,
vagy micsoda?
- Teljesen lényegtelen
dolog, de megkérhetlek erre?
- Hát… ha ennyire
akarod, legyen. De amint visszajöttél, elmondod az okát, és veled megy Kyorim,
hogy ne maradj egyedül, meg ne mondják rám, hogy nem végzem a munkám.
- Jó, rendben.
Köszönöm! – majd rám villantotta azt a lehengerlő mosolyát, ami ezzel a ruhával
és kinézettel együtt elérte a tökéletes ne-is-érdeklődjünk-többet hatást.
Chanyeol kiment a
szobából, felvette a cuccát, majd egy jó pár fütyülgetés és piszkálódás után,
Kyorimmal a háta mögött elindult. Egyáltalán nem értettem, hogy miért kért meg
erre, de kezdetben nem is nagyon érdekelt. Biztos
oka van, bár ilyet eddig még nem kért.
Az idő már erősen
estefelé járt, eleve hat órakor indult el a védencem, kezdett besötétedni is. A
fiúk tévéztek, majd X-boxoztak, én pedig kezdtem egyre inkább türelmetlen lenni,
és már a kíváncsiság is szúrta az oldalamat. Még nem telt el egy óra sem, mikor
kezdtek jönni a rossz előérzetek és az összeesküvés elméletek. Kyorim még fiatal a pályán, mi van, ha
árnytámadást kapnak? Jézusom, mi van, ha nem tudja megvédeni? Áh, Kyorim
színötös tanuló volt, tán csak nem lesz baj. Meg miért csípte ki ennyire magát
Chanyeol? Ugyan miért?! Ez volt az a pont, mikor már nem bírtam magammal.
Elkezdtem felfelé ordítozni, ahogy szoktam vész esetén.
- Chris! CHRIS! Gyere
le, légy szíves! Segítségre van szükségem! – Nem igazán hittem, hogy tényleg le
fog jönni, hogy megint a szánalmas fejemen segítsen, mikor megjelent az ablakban,
majd be is lépett a házba.
- Mondjad, miben
segíthetek?
- Ó, köszönöm szépen.
Meddig érsz rá?
- Most van időm,
miért?
- Vigyáznod kellene ezekre
itt! – és mintha termékbemutatót tartanék, körbemutattam a fiúkon.
- Mi okból kifolyólag?
- Ööö… tudod… izé…
Kyorim elment a védencemmel. Én pedig nem tudok megülni a sejhajomon a
kíváncsiságtól, hogy mi lehet, őket pedig nem akarom felügyelet nélkül hagyni…
- Értem, szóval
vigyázzak rájuk, míg nem vagy itt?
- Igen, pontosan.
Fején találtad a szöget! Nagyon, de nagyon hálás leszek egy nap, az biztos.
Visszaadom, esküszöm! Köszönöm! – azzal nem is várva választ, kiviharoztam a
plafonon át és teljes izgatottságban szálltam a felé az irány felé, amerre
Chanyeolt éreztem. Egyre erősebb és erősebb lett az érzet. Már az utcán sétáló
őrangyalok közül ki tudtam venni messziről Kyorimot is, ahogy egy parkban
álltak. Ahogy közeledtem, már kezdtem kivenni egy másik őrangyal alakját is. Nem. Ő mit keres itt?!
Ahogy közeledtem,
gyorsrepülésben mentem oda Kyorimhoz, majd földet értem. Csak az ő arcát láttam
először, meg azt, aki mellette állt. Láttam, hogy mikor meglát nagyon nagyra
kerekednek a szemei és nem értettem miért, aztán gyorsan tettem egy 180°-os
pördülést és akkor láttam meg, amit nem kellett volna
Ez volt az oka, hogy
Chanyeol megkért, ne kövessem ma. Ezért volt úgy felöltözve, ahogy, és ezért
csípte ki magát olyan nagyon elegánsra. Csak a parkot körbevevő utcalámpák
fénye világította meg azt, ami a szemem elé tárult, de így is bőven elég volt.
Az aznapi ragyogásom abban a szent minutumban múlt el és szállt tova, amikor
megfordultam és megláttam, hogy mi történik.
A
Kyorim mellett álló őrangyal nem volt más, mint Muntae, amiből logikusan
következik, hogy a személy, akivel ma a védencem találkozott, és aki tegnap azt
az sms-t küldte, amit történetesen nem láthattam, Soomin volt. Ez még nem is
lenne akkora nagy probléma, ha csak találkoznak, de ezért miért kellett
Chanyeolnak megkérnie, hogy ne kövessem? A válasz egyszerű.
Amint megfordultam,
abban a pillanatban, az eddig egymással szemben álló felek túlságosan is közel
kerültek egymáshoz. Én pedig a lehető legrosszabbkor érkeztem meg. Amint én
megfordultam és a szemem elé tárult a pár, Chanyeol abban a pillanatban
megfogta Soomin vállát és megcsókolta a lányt. Soomin szemei nagyra nyíltak,
meglepetésében nem is hunyta be őket, csak állt ott lefagyva. Chanyeol persze
teljesen határozottan esett neki ennek a cselekvésnek, majd pár másodperc
múlva, halk cuppanás után el is váltak ajkaik egymástól. Soomin nagy zavarában
nem is tudott mit mondani, majd végül összehozott egy sziát és lassú, majd
egyre gyorsabb léptekkel elviharzott. Ez alatt én csak megfagyva szemléltem a
jelenetet, fel sem fogtam, amit az imént láttam. Chanyeol zavarában integetett
még egy utolsót a lány után, majd azzal a lendülettel hátra is nyúlt a
tarkójához, hogy összeborzolja a haját, ahogy általában szokta, ha ideges.
Muntae is elköszönni
készült Kyorimtól, majd felém is próbált volna valami gesztust tenni, de
láthatta rajtam, hogy nem nagyon fogok tudni válaszolni. Már készült is volna a
védence után menni, mikor mégis visszafordult. Chanyeol a hajborzolás közben
mintha pontosan érezte volna, hogy merre kell neki fordulni, felém fordult és
meglátta, hogy ott vagyok, csendes tanújaként az elmúltaknak.
A szája kinyílt, a
szeme hatalmas lett a döbbenettől, a keze is a levegőben maradt és úgy néztünk
egymással farkasszemet.
- Te?! – Ennyi volt,
amit ki tudott ejteni azon a piszkos száján. Ennyi. Nem több.
Eddig csak álltam, és
próbáltam felfogni, mi történik, nem sok sikerrel. Míg nem fordult felém, nem
is hittem el, de mikor már észrevette, hogy én is tiszteletemet tettem az
előbbi undorító tettének, éreztem, hogy kezdek nagyon, de nagyon rosszul lenni.
Még mindig megfagyva álltam vele szemben, majd szép lassan éreztem, hogy valami
csorog le az arcomon. Furcsa. Mi ez a
hideg érzés? Mi ez a hideg, ami csorog az arcomon? Nem tudtam oda nyúlni,
mert nem volt erő se a karomban, se semmimben.
Ez a hideg csak folyt, mindkét oldalon és az államnál összeért, apró
csöppenéssel folytatva útját lefelé. Aztán még egy és még egy ilyen követte az
előző vándort, közösen, libasorban folydogálva le az arcomon. Nem tudtam mire
vélni. Mellettem csak tompán hallottam, hogy mit mond Kyorim és Muntae, vagy
bárki más. Nem tudott érdekelni, nem tudtam felfogni. Éppen az imént láttam,
hogy a védencem egy másik lányt csókol meg, úgy, ahogy engem két nappal
ezelőtt. Igaz, ő élt. Én nem.
Apránként kezdtem
felfogni a távolról jövő hangokat, de nagyon távolinak és összemosódottnak
hallottam.
- Raerimet látja? Ez a
halandó látja?
- Semmi érdekes nincs
már itt Muntae, a védenced is már héthatárba jár, menj utána! MENJ MÁR!
- Angyal könnyeket
ejteni? De…
- Muntae, ez nem a te
dolgod, most menj el! Azonnal! HALLOTTAD? – Kyorim lassan már ordított
Muntae-val, aki vette a lapot és elment.
- Te is, Raerim. Menj
innen! Menj haza! RAERIM!
Lassan, komótosan
fordítottam a fejem Kyorim felé. Láttam a száján, hogy ordítozik, de nem nagyon
érzékeltem a hangját. Aztán elkezdett rázni, és onnantól már fogtam, hogy mit
mond.
- MENJ HAZA! TÜNÉS!
RAERIM!
- Jó… - azzal engedve
a rángatásának és tologatásának, elteleportáltam onnan.
Mikor hazaértem, a
fiúk még nagyban partiztak úgymond, Chris az egyik sarokban ült és mosolyogva
nézte őket, mint egy jó apa. Viszont, amint beléptem a házba, azonnal lefagyott
a mosoly az arcáról és gyorsan felállt, majd odajött hozzám.
- Alig látszódsz. Mi
történt? Te… ó.
Nagyon lassan emeltem
fel a tekintetemet rá, és újra éreztem, hogy a hideg vándorok újból utat törnek
a szememből. De most már nem tudtam visszatartani őket, és ahogy az emberek
mondanák az ilyen reakciót, keservesen elkezdtem sírni. Nem érdekelt semmi, nem
akartam tudni a múltat, se a jövőt, csak azt akartam, hogy Chris átöleljen és
éreztesse velem, hogy az égvilágon semmi baj nincs. Ő megfogott és átölelt
szorosan, simogatva a hátamat nyugtatásképpen, én pedig kis embergyerek módjára
sírtam a mellkasába. Nem is tudom, hány percet állhattunk így, de a kezdeti
tompa kacarászgatást már kezdtem igen jól hallani és nem úgy, mintha valaki két
kilométerrel arrébb lenne tőlem. Chris elengedett egy kicsit, gyors
kézmozdulatokkal felhúzva egy erőteret, ami védi a fiúkat, majd megfogott és
felvitt a tetőre.
Még mindig görcsösen
kapaszkodtam belé, amióta újra magához ölelt és még mindig éreztem, hogy ez a
hideg valami nagyon nem akar elállni. Az a keserv, amit magamban éreztem,
egyszerűen megbénított. Chris megfogta a vállamat, kicsit eltolva magától, majd
az államat megemelte, hogy a szemébe nézzek.
- Ha lenyugodtál,
mesélek neked egy történetet.
Én pedig csak sírtam,
miközben újra meg újra lepergett a szemem előtt Soomin és Chanyeol holdfényes
csókja.
…

Itt abbahagyni felér egy kínzássaaaaalll *--*
VálaszTörlésAnnyira imádom ezt a ficut <3
Chanyeolt most legszívesebben leütöttem volna egy jó nagy kalapáccsal...
Folytasd hamar!!..nagyon várom már :D
Köszönöm szépen :D Értek az abbahagyásokhoz XD. Nyugalom, nem lesz akkora nagy gond XDXDXD
Törlés