14. fejezet

Mikor Kyorim visszajött a jelentésből, még nem volt ébren senki. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, ami történt vagy sem – igazából nem is tudtam hova tenni ezt az egészet. Végül megtáltosodtam és elmeséltem. Kezdetben csak diplomatikusan figyelt és bólogatott, majd mikor a csókos részhez értem, kezdett pajkosan vigyorogni, a legvégén pedig már röhögött. Igen, csúnyán kiröhögött.

- De ezen most mi olyan vicces?!

- Sem… semmi… – nyögte, majd újabb hahotában tört ki.

- Ahelyett, hogy itt fetrengesz, valami értelmeset is kibökhetnél…

- Nem… nem gondoltam volna, hogy ilyen kreatívan oldja meg… - Már nagyon nem bírt magával a lány. – … de mit ne mondjak, le a kalappal!

- Ezt… hogy… érted… Kyorim… - Éreztem, hogy kezd az agyam elszállni.

- Ó-ó. Hát izé, az úgy volt…

- Hogy volt?!

- De most miért vagy mérges? Most volt az első alkalom, mikor fülbe súgtam, és be kell vallanod, büszke lehetsz rám, mert jól megtanultam ám az iskolapadban. Meg, ne mondd, hogy nem bántad…

- Szóval fülbe súgtál… te kis nyamvadt… - és már indultam is volna, hogy megfojtsam, de csak pajkos verekedésszerűbe fulladt a gyilkossági kísérletem. Az, hogy Kyorim intézte el, hogy Baekhyun rávegye Chanyeolt a csókizére, kissé dühített, de másrészt örültem is neki. Lehet, ezzel új szintre léphet a kap… a mink?! Nekünk nincs kap… nincs… semmiféle kapcsolatunk nincs. Ő a védenc halandó, én az őrangyal. Kész, ennyi, punktum. De, akkor is. 199 évem leges legjobb pillanata volt a tegnapi. Igaz, nem éreztem semmit, de az, hogy olyan… hagyjuk, én ezt nem tudom kifejteni, barokk körmondatokkal meg úgysem akarok fárasztani senkit.

Felkelt a nap, vele együtt a fiúk is, és én le se tudtam venni a szememet Chanyeolról. Természetesen kizárólag csak akkor bámultam, mikor ő nem látta, de voltam olyan béna néha – sokszor, hogy észrevette, hogy nézem. Mármint ez nem lett volna baj, ha nem úgy néztem volna. Még az volt a szerencse, hogy ráfoghattam arra, csak figyelek rá. Semmi több. Ő is figyelte, hogy hozzá képest mik a koordinátáim és elejtett néhány apró mosolyt is, amitől még jobban kezdtem az őrületbe kerülni. Ma szombat volt, de ennek ellenére mentek dolgozni. Kiállítás megnyitó, interjú, majd rádióműsor. Szép kis napirend. Egész nap gyönyörködtem benne, és szép lassan felfedeztem olyan dolgokat is rajta, amit eddigi három éves őrangyalságom alatt valahogy nem vettem észre. Lehet, hogy aki sz… sze… Semmi baj Raerim, szerintem már teljesen nyugodtan kimondhatod magadnak. Lehet, hogy aki szerelmes, már máshogy látja a dolgokat? Ki tudja. Én biztos, hogy nem. Az a gyönyörű haja, szeme, szája, a mély hangja… jól van, értettem, befejezem az ömlengést. DE akkor is! A védencem maga a megtestesült félisten. Azért félisten, mert tudom, hogy az istenek hogy néznek ki, és azért Chanyeol - ha nagyon, de nagyon szerelmesen is nézek rá – nem közelíti meg őket. Ők tényleg gyönyörűek, de egyáltalán nem jótét lelkek. Egyáltalán nem. Nem szeretnék soha, egyetlen eggyel sem újra találkozni, bőven elég volt akkor régen, nagyon régen.

A rádióműsor volt már csak porondon a napból, és mikor bementünk a stúdióba Kyorim félrehívott.

- Raerim?

- Hm? Valami baj van?

- Ööö… hát igen. Kissé nagyon ragyogsz. Nem tudom, észrevetted-e a nagy rózsaszín ködben, de néha Chanyeol is már csak hunyorít.

- Jesszus. Igen? De, de, de, hogy? Nem is érzem…

- Érzed azt te – mondta flegmán Kyorim.

- Chanyeol, te is látod, hogy fénylek? – Ez egy igen meggondolatlan kérdés volt, mert hogyan válaszoljon szerencsétlen, mikor tömegben van. Mégis rám nézett és aprón bólintott egyet.

- Bocsánat! Tényleg, nem tehetek róla, nem tudom, mi bajom van. – Azzal elkezdtem pörögni a saját tengelyem körül, majd észrevettem a kezemen, hogy tényleg ragyogok. Ennél nyilvánvalóbb már nem lehet, hogy nem a megszokott lelkiállapotomban vagyok?!

Elkezdődött a rádióműsor és jött a megannyi kérdés, válasz, nevetés, szám hallgatás és táncolás, majd jött egy olyan kérdés, amire nem számítottam. Ki hogyan áll a lányokkal, volt-e már tapasztalatuk? Ha nem úgy éreztem volna, ahogy, komolyan mondom, elkezdtem volna röhögve körberohanni a szobában. De nem így tettem, ugyanis eszembe jutott Soomin. A kérdésre a helyes válasz az lett volna, hogy volt, ehelyett Baekhyun és a védencem csak jelentőségteljesen egymásra néztek, de egyikőjük sem válaszolt. Ezt meg mire véljem?! Mivel el akartam hessegetni a rossz gondolataimat, elkezdtem nevetni a többiek válaszán és zavart arckifejezésén.

A nap végére mindenki fáradt volt és levert, kivéve – KIVÉVE a védencem és a legjobb haverja. Ezek nem tudom, honnan veszik az energiát, de egész végig hazafelé dumáltak, énekeltek, rappeltek és nevettek a többiek nem kis bosszúságára.  Láttam Sehunon, hogy nagyon közel volt ahhoz, hogy lekeverjen egy pofont Chanyeolnak, viszont türtőztette magát – csak hazáig kellett kibírnia.

Mikor hazaértek, mindenki a szélrózsa minden irányába vette az útját, ki a mosdóba, ki a fürdőbe, ki azonnal a szobájába ment – és lassan elaludt az EXO-K ház. Akkor megint tegyük meg a megszokott kivételezést, hogy Chanyeol és Baekhyun megint nem akkor feküdtek le, mint a többiek. Még beszélgettek a mai napról, és láttam, hogy Baekhyun keres, amit próbált barátja úgy kivédeni, hogy terelte a témát. Mikor már lefeküdtek, láttam, hogy Chanyeol telefonja felvillan – üzenete érkezett. Odamentem én is, hogy lássam, mi van beleírva, viszont mikor Chanyeol is észrevette és látta, hogy ki írt, próbálta eltakarni tőlem, hogy véletlenül se tudjam elolvasni.

- De ne már! Ki írt ilyen későn?

- Csak egy haverom, na menj már arrébb.

- De Chanyeol… légyszi, ény is szeretném látni…

- Nehem… - Itt már nevettet, mert fura volt tőlem hallani ilyen hangnemet. Próbált ide-oda fordulni, én meg utána és halkan nevetgéltünk, de sehogy se tudtam megnézni még azt sem, hogy ki írt. A végén feladtam, mert gondoltam leteszi a telefont, és én attól még megbabrálhatom. Mintha ezt ő is kitalálta volna, kikapcsolta a kütyüt, így esélyem se volt kideríteni a titkos sms-ező személyét.

- Nem kell megvédened tőle, nyugi. Jó éjszakát, Raerim!

- Ch… - vágtam a bepukkadt fejeket, de megenyhültem. Odaúsztam a fejéhez és én is jó éjszakát kívántam neki.  

Kyorimmal felmentünk jelenteni, ő piszkált egész végig, én meg csak védtem magam, ki tudja miért. Elég az, ha csak magamnak vallom be, hogy beleszerettem a védencembe, nem kell nekem az is, hogy más tudja. Nem mintha nem sütött volna rólam annak, aki képben volt a helyzetemet illetőleg. Másnap reggel, vasárnap reggeli pihenés volt, reggeli evés ráérősen – eleve tizenegy órakor ébredtek, majd hirtelen észrevettem, hogy Chanyeol jelez nekem. Szobai megbeszélés.

- Hogy is hívják Kyungsoo őrangyalát?

- Kyorimnak.

- Oké, ő most itt van?

- Nem, nincs. De minek kéne ő neked, nem is látod.

- Nem baj, hívd ide, kérlek. – Ez a komoly hangnem kezdett megijeszteni. Nagyon.

Kimentem értetlen fejjel a szobából és kerestem Kyorimot, de nem találtam. Aztán rájöttem, Kyungsoo sincsen a házban. A fiú éppen levitte a szemetet, szóval utánuk mentem és meg is találtam őket. Együtt visszajöttünk, közben mondtam Kyorimnak, hogy Chanyeol beszélni akar vele, vagy tudom is én, hogy mit akar. Ő sem nézett nálam értelmesebb arccal. Mikor felértünk és visszamentünk már együtt Chanyeolék szobájába, a védencem már kész harci díszben feszített a szoba közepén. Fehér póló volt rajta, piros pöttyös mintával és arra vett rá egy szürke öltönyt, és hozzá egy kék, furcsa mintás gatyát.  A látványtól, ami a szobába lépéskor fogadott, megállt a tüdőmben is a levegő – mármint képletesen – és meg se tudtam szólalni. Éppen akkor babrált még a hajával is, csak sajnos olyan szépen elaludta, hogy középen elválasztva maradt a tegnapi hajmosás után. Láttam, hogy nincs ereje bármit is kezdeni vele, úgyhogy úgy hagyta – még jobban rátetézve az én elhalványulásomra.

- Te meg…

- Ó, itt vagy? Mi tartott eddig?

- Kyungsoo levitte a szemetet, amit egyikőtök se szokott, szóval meg kellett várnom, míg Kyorimmal együtt visszajön.

- Akkor ő is itt van, ugye?

- Igen, itt áll mellettem.

- Mit akar ez a gyerek tőlem? – kérdezte Kyorim, majd viccből elkezdett nekem csettintgetni, mert látta rajtam, túlságosan is transzba estem Chanyeol látványától.

- Jó, végül is csak annyit szerettem volna, hogy hallja ő is. Nem szeretném, ha ma utánam jönnél valahova.

Lefagytam.

- Mi az, hogy ne menjek veled valahova? Én vagyok az őrangyalod, nekem kell megvédeni téged.

- Tudom jól, de most, ha kérhetlek, ne kövess.

- De, de miért ne? Valami titkos életed van? Amit mellesleg előttem elég nehezen tudnál titkolni, vagy micsoda?

- Teljesen lényegtelen dolog, de megkérhetlek erre?

- Hát… ha ennyire akarod, legyen. De amint visszajöttél, elmondod az okát, és veled megy Kyorim, hogy ne maradj egyedül, meg ne mondják rám, hogy nem végzem a munkám.

- Jó, rendben. Köszönöm! – majd rám villantotta azt a lehengerlő mosolyát, ami ezzel a ruhával és kinézettel együtt elérte a tökéletes ne-is-érdeklődjünk-többet hatást.

Chanyeol kiment a szobából, felvette a cuccát, majd egy jó pár fütyülgetés és piszkálódás után, Kyorimmal a háta mögött elindult. Egyáltalán nem értettem, hogy miért kért meg erre, de kezdetben nem is nagyon érdekelt. Biztos oka van, bár ilyet eddig még nem kért.

Az idő már erősen estefelé járt, eleve hat órakor indult el a védencem, kezdett besötétedni is. A fiúk tévéztek, majd X-boxoztak, én pedig kezdtem egyre inkább türelmetlen lenni, és már a kíváncsiság is szúrta az oldalamat. Még nem telt el egy óra sem, mikor kezdtek jönni a rossz előérzetek és az összeesküvés elméletek. Kyorim még fiatal a pályán, mi van, ha árnytámadást kapnak? Jézusom, mi van, ha nem tudja megvédeni? Áh, Kyorim színötös tanuló volt, tán csak nem lesz baj. Meg miért csípte ki ennyire magát Chanyeol? Ugyan miért?! Ez volt az a pont, mikor már nem bírtam magammal. Elkezdtem felfelé ordítozni, ahogy szoktam vész esetén.

- Chris! CHRIS! Gyere le, légy szíves! Segítségre van szükségem! – Nem igazán hittem, hogy tényleg le fog jönni, hogy megint a szánalmas fejemen segítsen, mikor megjelent az ablakban, majd be is lépett a házba.

- Mondjad, miben segíthetek?

- Ó, köszönöm szépen. Meddig érsz rá?

- Most van időm, miért?

- Vigyáznod kellene ezekre itt! – és mintha termékbemutatót tartanék, körbemutattam a fiúkon.

- Mi okból kifolyólag?

- Ööö… tudod… izé… Kyorim elment a védencemmel. Én pedig nem tudok megülni a sejhajomon a kíváncsiságtól, hogy mi lehet, őket pedig nem akarom felügyelet nélkül hagyni…

- Értem, szóval vigyázzak rájuk, míg nem vagy itt?

- Igen, pontosan. Fején találtad a szöget! Nagyon, de nagyon hálás leszek egy nap, az biztos. Visszaadom, esküszöm! Köszönöm! – azzal nem is várva választ, kiviharoztam a plafonon át és teljes izgatottságban szálltam a felé az irány felé, amerre Chanyeolt éreztem. Egyre erősebb és erősebb lett az érzet. Már az utcán sétáló őrangyalok közül ki tudtam venni messziről Kyorimot is, ahogy egy parkban álltak. Ahogy közeledtem, már kezdtem kivenni egy másik őrangyal alakját is. Nem. Ő mit keres itt?!

Ahogy közeledtem, gyorsrepülésben mentem oda Kyorimhoz, majd földet értem. Csak az ő arcát láttam először, meg azt, aki mellette állt. Láttam, hogy mikor meglát nagyon nagyra kerekednek a szemei és nem értettem miért, aztán gyorsan tettem egy 180°-os pördülést és akkor láttam meg, amit nem kellett volna

Ez volt az oka, hogy Chanyeol megkért, ne kövessem ma. Ezért volt úgy felöltözve, ahogy, és ezért csípte ki magát olyan nagyon elegánsra. Csak a parkot körbevevő utcalámpák fénye világította meg azt, ami a szemem elé tárult, de így is bőven elég volt. Az aznapi ragyogásom abban a szent minutumban múlt el és szállt tova, amikor megfordultam és megláttam, hogy mi történik.

                A Kyorim mellett álló őrangyal nem volt más, mint Muntae, amiből logikusan következik, hogy a személy, akivel ma a védencem találkozott, és aki tegnap azt az sms-t küldte, amit történetesen nem láthattam, Soomin volt. Ez még nem is lenne akkora nagy probléma, ha csak találkoznak, de ezért miért kellett Chanyeolnak megkérnie, hogy ne kövessem? A válasz egyszerű.

Amint megfordultam, abban a pillanatban, az eddig egymással szemben álló felek túlságosan is közel kerültek egymáshoz. Én pedig a lehető legrosszabbkor érkeztem meg. Amint én megfordultam és a szemem elé tárult a pár, Chanyeol abban a pillanatban megfogta Soomin vállát és megcsókolta a lányt. Soomin szemei nagyra nyíltak, meglepetésében nem is hunyta be őket, csak állt ott lefagyva. Chanyeol persze teljesen határozottan esett neki ennek a cselekvésnek, majd pár másodperc múlva, halk cuppanás után el is váltak ajkaik egymástól. Soomin nagy zavarában nem is tudott mit mondani, majd végül összehozott egy sziát és lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel elviharzott. Ez alatt én csak megfagyva szemléltem a jelenetet, fel sem fogtam, amit az imént láttam. Chanyeol zavarában integetett még egy utolsót a lány után, majd azzal a lendülettel hátra is nyúlt a tarkójához, hogy összeborzolja a haját, ahogy általában szokta, ha ideges.

Muntae is elköszönni készült Kyorimtól, majd felém is próbált volna valami gesztust tenni, de láthatta rajtam, hogy nem nagyon fogok tudni válaszolni. Már készült is volna a védence után menni, mikor mégis visszafordult. Chanyeol a hajborzolás közben mintha pontosan érezte volna, hogy merre kell neki fordulni, felém fordult és meglátta, hogy ott vagyok, csendes tanújaként az elmúltaknak.

A szája kinyílt, a szeme hatalmas lett a döbbenettől, a keze is a levegőben maradt és úgy néztünk egymással farkasszemet.

- Te?! – Ennyi volt, amit ki tudott ejteni azon a piszkos száján. Ennyi. Nem több.

Eddig csak álltam, és próbáltam felfogni, mi történik, nem sok sikerrel. Míg nem fordult felém, nem is hittem el, de mikor már észrevette, hogy én is tiszteletemet tettem az előbbi undorító tettének, éreztem, hogy kezdek nagyon, de nagyon rosszul lenni. Még mindig megfagyva álltam vele szemben, majd szép lassan éreztem, hogy valami csorog le az arcomon. Furcsa. Mi ez a hideg érzés? Mi ez a hideg, ami csorog az arcomon? Nem tudtam oda nyúlni, mert nem volt erő se a karomban, se semmimben.  Ez a hideg csak folyt, mindkét oldalon és az államnál összeért, apró csöppenéssel folytatva útját lefelé. Aztán még egy és még egy ilyen követte az előző vándort, közösen, libasorban folydogálva le az arcomon. Nem tudtam mire vélni. Mellettem csak tompán hallottam, hogy mit mond Kyorim és Muntae, vagy bárki más. Nem tudott érdekelni, nem tudtam felfogni. Éppen az imént láttam, hogy a védencem egy másik lányt csókol meg, úgy, ahogy engem két nappal ezelőtt. Igaz, ő élt. Én nem.

Apránként kezdtem felfogni a távolról jövő hangokat, de nagyon távolinak és összemosódottnak hallottam.

- Raerimet látja? Ez a halandó látja?

- Semmi érdekes nincs már itt Muntae, a védenced is már héthatárba jár, menj utána! MENJ MÁR!

- Angyal könnyeket ejteni? De…

- Muntae, ez nem a te dolgod, most menj el! Azonnal! HALLOTTAD? – Kyorim lassan már ordított Muntae-val, aki vette a lapot és elment.

- Te is, Raerim. Menj innen! Menj haza! RAERIM!

Lassan, komótosan fordítottam a fejem Kyorim felé. Láttam a száján, hogy ordítozik, de nem nagyon érzékeltem a hangját. Aztán elkezdett rázni, és onnantól már fogtam, hogy mit mond.

- MENJ HAZA! TÜNÉS! RAERIM!

- Jó… - azzal engedve a rángatásának és tologatásának, elteleportáltam onnan. 

Mikor hazaértem, a fiúk még nagyban partiztak úgymond, Chris az egyik sarokban ült és mosolyogva nézte őket, mint egy jó apa. Viszont, amint beléptem a házba, azonnal lefagyott a mosoly az arcáról és gyorsan felállt, majd odajött hozzám.

- Alig látszódsz. Mi történt? Te… ó.

Nagyon lassan emeltem fel a tekintetemet rá, és újra éreztem, hogy a hideg vándorok újból utat törnek a szememből. De most már nem tudtam visszatartani őket, és ahogy az emberek mondanák az ilyen reakciót, keservesen elkezdtem sírni. Nem érdekelt semmi, nem akartam tudni a múltat, se a jövőt, csak azt akartam, hogy Chris átöleljen és éreztesse velem, hogy az égvilágon semmi baj nincs. Ő megfogott és átölelt szorosan, simogatva a hátamat nyugtatásképpen, én pedig kis embergyerek módjára sírtam a mellkasába. Nem is tudom, hány percet állhattunk így, de a kezdeti tompa kacarászgatást már kezdtem igen jól hallani és nem úgy, mintha valaki két kilométerrel arrébb lenne tőlem. Chris elengedett egy kicsit, gyors kézmozdulatokkal felhúzva egy erőteret, ami védi a fiúkat, majd megfogott és felvitt a tetőre.

Még mindig görcsösen kapaszkodtam belé, amióta újra magához ölelt és még mindig éreztem, hogy ez a hideg valami nagyon nem akar elállni. Az a keserv, amit magamban éreztem, egyszerűen megbénított. Chris megfogta a vállamat, kicsit eltolva magától, majd az államat megemelte, hogy a szemébe nézzek.

- Ha lenyugodtál, mesélek neked egy történetet.

Én pedig csak sírtam, miközben újra meg újra lepergett a szemem előtt Soomin és Chanyeol holdfényes csókja.

…